Zene-oldal

Music Playlist a MixPod.com

A TIZENHÁROM ARADI VÉRTANU.

Juhász Gyula: Vértanúink

"Jaj de búsan süt le az őszi nap sugara
Az aradi vártömlöc nagy ablakára.
Szánja azt a tizenhárom magyar vitézt
Ki a börtön fenekén a halálra néz.

Elítélték sorban mind a tizenhármat,
Szőtték-fontak a nyakukba ezer vádat.
Elnevezték felségérő pártülőknek,
Hogy a magyar szabadságért harcra keltek.

Aradi vár, aradi vér, halál - völgye
Lett a hős magyaroknak temetője!
Virágozzék sírotokon vétek virága,
Elfelejthetetlen legyen azok halála."

Székelyhimnusz!

A Székely himnusz 1921-ben született, szövegét Csanády György, zenéjét Mihalik Kálmán szerezte. A szerzők szándéka nem az volt, hogy valódi himnuszt alkossanak a székely népnek, és művük később sem vált hivatalos himnusszá. Az évtizedeken keresztül tiltott hazafias dal azonban hatalmas népszerűségre tett szert Erdélyben és Magyarországon, és a tömegrendezvényeken gyakran éneklik együtt a magyar Himnusszal és a Szózattal.
Csanády György életre hívója és 25 évig vezetője volt az 1920-ban – az ország szétszakadásának nyomasztó élménye közepette – létrehozott Székely Egyetemista és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (SZEFHE) nevű önsegélyező és kulturális szervezetnek.
A Székely himnusz versét saját beszámolója szerint 1921-ben írta, a SZEFHE májusi nagy áldozat névre keresztelt évenkénti ünnepélyes találkozója alkalmából. A vers címe nem tartalmazta a himnusz szót, a májusi nagy áldozatban egyszerűen csak kantátának nevezték. Zenéjét lánykarra komponálta Mihalik Kálmán és először 1922. május 22-én adták elő az Aquincumban rendezett találkozón, a zeneszerző jelenlétében.
Az ének Erdélyben az Észak-Erdély magyar visszafoglalása és újbóli elvesztése közt eltelt néhány év kivételével egészen a kommunista rendszer bukásáig tiltott dal volt, büntették is az éneklését, de szűk körben, titokban mégis énekelték, az elnyomás elleni tiltakozásként.
Magyarországon 1941 és 1944 között az iskolákban kötelezővé tették a tanulását, de Kriza Ildikó tanulmánya szerint a nehéz dallam miatt ekkor még nem vált általánosan népszerűvé, ahogy a visszafoglalt Észak-Erdélyben sem. A cserkésztalálkozókon azonban már a két világháború közti korszakban is rendszeresen énekelték, és elterjedését az erdélyi származású értelmiségiek, illetve a hozzájuk közel álló szervezetek is segítették. Másrészt az ellenállásra fogékony körökben még vonzóbbá tette a dalt. Az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolt magyarok közt általánosan ismert volt, kultuszát ők is ápolták.
Az ének népszerűségét az is mutatja, hogy a huszadik század második felében allegorizálódott, több szövegváltozata alakult ki, bár ezek közt nem voltak nagyon jelentősek az eltérések.
A nyolcadik sor "Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!" változata – ami ma a leggyakrabban énekelt változat – Kriza Ildikó szerint az amerikai magyarok közt terjedt el az 1970-es években. (Csanády György eredeti szövege: "Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, Istenem!") Ám Kriza fölvetése abban a tekintetben nem állja meg a helyét, hogy ez az 1970-es években, a nyugati magyar emigrációban keletkezett változat, hisz több korabeli kotta, ill. hangfelvétel bizonyítja, hogy már a a keletkezését követően ezzel a szöveggel élt a nyolcadik sor.

Csanády György Székelyudvarhelyen született 1895. február 23-án, és az itteni Református Kollégiumban érettségizett 1913-ban. A budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett oklevelet, de nem a szakmájából, hanem az irodalomból élt. Az I. világháborúban katonaként megsebesült. Magyarország-ra költözött, és 1920-21-be ötödmagával megalakítja a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületét. Budapesten, 1952. május 3-á halt meg. A Farkasréti Temetőben temették el, de később - végakarata szerint - hamvait Székelyudvarhelyen, a Református Belvárosi Temetőben, a családi sírban helyezték el.



Mihalik Kálmán Ómoravica bányán született 1896. február 21-én. Kolozsváron a piarista gimnáziumban, majd az unitárius főgimnáziumban tanult, itt érettségizett 1915-ben. Mivel katolikus volt, vallásórára a kegyesrendisek által vezetett főgimnáziumba járt. A kolozsvári egyetem orvosi karára iratkozott be. A háborúban ő is fronton teljesített szolgálatot. A háború után tanulmányait Szegeden folytatta, majd az itteni egyetemen lett tanársegéd. 1922. szeptember 6-á, 26 éves korában, tífuszban halt meg, Szegeden; sírja a Belvárosi Temetőben van.

Gyász!

Gyász
Emlékük szívünkben örökké élni fog.


Drága Halottainkért, akik már nincsenek velünk,
de szívünkben élnek örökkön örökké!
Valaki mindig elmegy közülünk,
s magával visz egy darabot a szívünkből.
Mozdulataikat, szavaikat ismételjük újra és újra,
mintha csak így próbálnánk éltetni magunkban.
Látjuk, ahogy odafentről fénylő csillagként
ragyognak ránk. Ajkukon eddig sohasem hallott
dallamok születnek. Dallamok, amelyek
csak nekünk szólnak.
Nekünk, az itt maradottaknak.
Így értjük meg, hogy nincs értelmetlen élet,
mert egy valami értelmetlen csak: és az a halál!
Tovább őrizve szívünk mélyén, minden
lélegzetvételünkben, gyertyalángba lobbant emléküket.
Valaki elment közülünk.
Örökül hagyva ránk emlékképeket.
Itt hagyva egy ki nem hunyó gyertyafényt.
Mert szívünkben és életünkben
ŐK a Nap, a Hold és a csillagok, a bolygók,
melyek körülöttünk forognak végtelen időkig.
(ismeretlen szerző)

Medvék a Harghitán!

Kányádi Sándor:

A jámbor medve

Februárban föl szokott
ébredni a medve,
s elindul a barlangból,
lassan lépegetve.

Úgy lépeget, mint aki
nincs mezítláb szokva,
s karjaival kalimpál,
folyton kapaszkodva.

Nem is csoda, szegénynek
érzékeny a talpa,
kivékonyult, télen át
álmában is nyalta.

Álmos is meg gyönge is
ilyenkor a medve.
Lézeng, cselleng egy kicsit,
ha volna mit, enne.

De csak azért jön elő,
lássa, mi a dolga.
Ha süt a nap, visszamegy,
mert a nap csalóka,

hátra még az igazi
zimankós hadd-el-hadd,
hátra még a tél java:
kíméljük a talpat.

Ha pedig az idő zord,
künn marad a medve.
Itt a tavasz, amire
visszaszenderedne.

Legénykedik csak a tél,
mutatja hatalmát,
holott nyílni készülnek
a rügyek s a barkák.

Künn marad a medve, és
talpát nem kímélve,
elcammog a még jeges
kis patak vizére.

No-de amíg odaér,
nagy ügyetlenkedve,
hadd mondom el, mint került
kötélre a medve.

Egyszer épp egy ilyen zord
februári reggel,
erdőlni indult el egy
falubeli ember.

Hát amint megy, mendegél
felfelé a hegyre,
szembe véle jődögél
jámboran a medve.

Megtorpan az emberünk,
ám a medve báván
s ártatlanul néz reá,
mint egy szelíd bárány.

Áll, tûnődik emberünk,
majd egyet gondolva,
válláról a fának szánt
kötelet leoldja.

"Nem volt nekem soha még
életemben medvém,
mi lenne, ha ezt most én
szépen hazavinném."

Veti hát a kötelet
a medve nyakába,
s vezeti, mintha tinót
vinne a vásárra.

Így ballagnak csendesen
egészen hazáig,
már emberünk zsindelyes
kapuja is látszik.

Ki csak látja, nem akar
hinni a szemének,
szó ki nem jön torkukon,
szájukkal is néznek.

Vakkantásuk lenyelik
a kutyák, s a ludak
ámulatukban mind egy-egy
hosszú nyakká nyúlnak.

De minderre jóformán
rá sem hederítve
lépked a mi emberünk
s mellette a medve.

Elérik a kaput is,
be is mennek rajta.
- Nézd, mit hoztam, feleség! -
kiált be a gazda.

Jön az asszony s vele a
gyermekek is nyomban,
de a kapu előtt már
fél falu is ott van.

Ám a medve meg nem áll,
egyenesen hátra,
mintha menni akarna
a disznópajtába.

Megy vele a gazda is,
húzza most a medve.
- Még valami kárt csinál,
jaj, el ne eressze.

Nem csinált az semmi kárt,
még csak meg sem mordult,
egyenesen a disznók
vályújának fordult.

A vályúba éppen még
párolgott a moslék,
beledugta orrát, és
ki sem vette onnét.

De nem amíg fenékig
be nem kebelezte.
Akkor aztán fölállott
két lábra a medve.

Bődült egyet, nyilván a
reggelit köszönte.
Kifordult a kötélből
s ledobta a földre.

Azzal át is lépett a
deszkakerítésen,
és megindult, merről jött,
vissza az ösvényen.

Már messzire járt, mikor
fölocsúdtak végre
a gazda és ámuló
egész háza népe.

Elkezdtek a kutyák is
ugatni, s a ludak
mind egy-egy nagy éktelen
gágogássá nyúltak.

Állt a gazda, s tán ma is
ott állna, ha élne,
kezében ott lógna az
üres kötél vége.

Medvék a Harghitán!

Kányádi Sándor:

A jámbor medve

Februárban föl szokott
ébredni a medve,
s elindul a barlangból,
lassan lépegetve.

Úgy lépeget, mint aki
nincs mezítláb szokva,
s karjaival kalimpál,
folyton kapaszkodva.

Nem is csoda, szegénynek
érzékeny a talpa,
kivékonyult, télen át
álmában is nyalta.

Álmos is meg gyönge is
ilyenkor a medve.
Lézeng, cselleng egy kicsit,
ha volna mit, enne.

De csak azért jön elõ,
lássa, mi a dolga.
Ha süt a nap, visszamegy,
mert a nap csalóka,

hátra még az igazi
zimankós hadd-el-hadd,
hátra még a tél java:
kíméljük a talpat.

Ha pedig az idõ zord,
künn marad a medve.
Itt a tavasz, amire
visszaszenderedne.

Legénykedik csak a tél,
mutatja hatalmát,
holott nyílni készülnek
a rügyek s a barkák.

Künn marad a medve, és
talpát nem kímélve,
elcammog a még jeges
kis patak vizére.

Node amíg odaér,
nagy ügyetlenkedve,
hadd mondom el, mint került
kötélre a medve.

Egyszer épp egy ilyen zord
februári reggel,
erdõlni indult el egy
falubeli ember.

Hát amint megy, mendegél
felfelé a hegyre,
szembe véle jõdögél
jámboran a medve.

Megtorpan az emberünk,
ám a medve báván
s ártatlanul néz reá,
mint egy szelíd bárány.

Áll, tûnõdik emberünk,
majd egyet gondolva,
válláról a fának szánt
kötelet leoldja.

"Nem volt nekem soha még
életemben medvém,
mi lenne, ha ezt most én
szépen hazavinném."

Veti hát a kötelet
a medve nyakába,
s vezeti, mintha tinót
vinne a vásárra.

Így ballagnak csendesen
egészen hazáig,
már emberünk zsindelyes
kapuja is látszik.

Ki csak látja, nem akar
hinni a szemének,
szó ki nem jön torkukon,
szájukkal is néznek.

Vakkantásuk lenyelik
a kutyák, s a ludak
ámultukban mind egy-egy
hosszú nyakká nyúlnak.

De minderre jóformán
rá sem hederítve
lépked a mi emberünk
s mellette a medve.

Elérik a kaput is,
be is mennek rajta.
- Nézd, mit hoztam, feleség! -
kiált be a gazda.

Jön az asszony s vele a
gyermekek is nyomban,
de a kapu előtt már
fél falu is ott van.

Ám a medve meg nem áll,
egyenesen hátra,
mintha menni akarna
a disznópajtába.

Megy vele a gazda is,
húzza most a medve.
- Még valami kárt csinál,
jaj, el ne eressze.

Nem csinált az semmi kárt,
még csak meg sem mordult,
egyenesen a disznók
vályújának fordult.

A vályúba éppen még
párolgott a moslék,
beledugta orrát, és
ki sem vette onnét.

De nem amíg fenékig
be nem kebelezte.
Akkor aztán fölállott
két lábra a medve.

Bődült egyet, nyilván a
reggelit köszönte.
Kifordult a kötélből
s ledobta a földre.

Azzal át is lépett a
deszkakerítésen,
és megindult, merről jött,
vissza az ösvényen.

Már messzire járt, mikor
fölocsúdtak végre
a gazda és ámuló
egész háza népe.

Elkezdtek a kutyák is
ugatni, s a ludak
mind egy-egy nagy éktelen
gágogássá nyúltak.

Állt a gazda, s tán ma is
ott állna, ha élne,
kezében ott lógna az
üres kötél vége.

Otthon édes otthon!

/Wass Albert/

"Az ember önmagában képtelen arra,
hogy maradandóvá tegye az élet szépségeit.
Hogy megfogja és kiértékelje azt, ami az életben szép,
jó, kellemes és megnyugtató.
Nem mintha nem látná meg.
Meglátja, csakhogy nincs mit kezdjen vele.
Legalább két ember együttes érzése kell ahhoz,
hogy a szép szép legyen, s az öröm öröm."

Székelyvarság – XXXI. Málnaszüret Fesztivál

Harmincegyedik alkalommal rendezték meg a hétvégén Székelvarságon a Málnaszüret Fesztivált. A szombati nap eseményei a községközpontban zajlottak, míg a vasárnapi programokat csodálatos környezetben, a Varsághtól mintegy négy kilométerre található Bolygómezőn tartották meg.

A hétvégén megrendezett 31. Málnaszüret Fesztivál két napon, két különböző helyszínen zajlott. Szombaton és vasárnap,volt híres a néptáncról, népzenéről, a hagyományokról szólt a községtől mintegy négy kilométerre, messze kinn a fenyvesek között, a Bolygómezőn, ahova szép számban látogattak ki az érdeklődők.
A helyszín is egyedi, szeretnek ide jönni az emberek. Leginkább annak örülök, hogy körbenézve az ittlévők felét nem ismerem, tehát nem idevalósik.
Hosszú és rögös út vezet a Bolygómezőre, de az ottani látvány és hangulat mindenért kárpótol. Szavakban nehéz leírni mindazt a szépséget, ami ott körülveszi az embert, és amivel nem könnyű egyhamar betelni. Festővászonra kívánkozik mindez, de még a művész is csak félmunkát végezne, hisz a hangulatot szerintem lehetetlen visszaadni, azt ott kell átélni a helyszínen, még akkor is, ha csak egy sörre vagy éppen bográcsgulyásra ugrik ki az ember.
Ami pedig a fenyőfák tövébe épített kis színpadon történik, ami magát a fesztivált jelképezi, már csak a bónusz, a jutalom, a hab a tortán, amit bárki megkaphatott, ha vette a fáradságot, hogy oda kilátogasson. Varsághot, ezen belül Bolygómezőt látva a maga szinte érintetlen, vad állapotában, a „Rómát látni és meghalni” mondás jut eszembe. Persze, hogy a kettőt nem lehet egy lapon emlegetni, s bár itt nincs Colosseum, Forum Romanum és Trevi-kút, egy magamfajta megrögzött városi is elmondhatja, hogy olykor még az örök várost is ott lehet hagyni az örök természet javára.

Székelyvarság – XXXI. Málnaszüret Fesztivál

Harmincegyedik alkalommal rendezték meg a hétvégén Székelvarságon a Málnaszüret Fesztivált. A szombati nap eseményei a községközpontban zajlottak, míg a vasárnapi programokat csodálatos környezetben, a Varsághtól mintegy négy kilométerre található Bolygómezőn tartották meg.

A hétvégén megrendezett 31. Málnaszüret Fesztivál két napon, két különböző helyszínen zajlott. Szombaton és vasárnap,volt hies a néptáncról, népzenéről, a hagyományokról szólt a községtől mintegy négy kilométerre, messze kinn a fenyvesek között, a Bolygómezőn, ahova szép számban látogattak ki az érdeklődők.
A helyszín is egyedi, szeretnek ide jönni az emberek. Leginkább annak örülök, hogy körbenézve az ittlévők felét nem is ismerem, tehát nem idevalósik.
Hosszú és rögös út vezet a Bolygómezőre, de az ottani látvány és hangulat mindenért kárpótol. Szavakban nehéz leírni mindazt a szépséget, ami ott körülveszi az embert, és amivel nem könnyű egyhamar betelni. Festővászonra kívánkozik mindez, de még a művész is csak félmunkát végezne, hisz a hangulatot szerintem lehetetlen visszaadni, azt ott kell átélni a helyszínen, még akkor is, ha csak egy sörre vagy éppen bográcsgulyásra ugrik ki az ember. Ami pedig a fenyőfák tövébe épített kis színpadon történik, ami magát a fesztivált jelképezi, már csak a bónusz, a jutalom, a hab a tortán, amit bárki megkaphatott, ha vette a fáradságot, hogy oda kilátogasson. Varságot, ezen belül Bolygómezőt látva a maga szinte érintetlen, vad állapotában, a „Rómát látni és meghalni” mondás jut eszembe. Persze, hogy a kettőt nem lehet egy lapon emlegetni, s bár itt nincs Colosseum, Forum Romanum és Trevi-kút, egy magamfajta megrögzött városi is elmondhatja, hogy olykor még az örök várost is ott lehet hagyni az örök természet javára.

Béke galamb!

Szeretettel köszöntelek!

Barátnőmtől Aliztól!

Szülőföldem szép határa!

Gyulai Pál
Elzavart falucskák
Kéklő hegyek alján,
Madárfütty az erdőn,
Vízomlás a sziklán!

Érzem levegődet,
Megállok a bércen,
Erdély, szegény Erdély,
Édes szülőföldem!

S leborulok sírva,
Mint a vándor gyermek,
Ki édes anyjának
Sírhalmán pihen meg.

Bódás János: Virágvasárnap

Bódás János: Virágvasárnap


Csak hulljatok virágok, pálmaágak
Csapongjon a piros szárnyú öröm
S higgyétek, hogy Dávid utódja jön
Szabadságszerző győzelmes királynak.
Ő... látja már, hogy messze mint a felleg,
Fekete átok varjúraja vár
És szárnyra kap, s hogy nemsokára már
Káromkodnak, akik most énekelnek

Ő... tudja már, hogy egyedül lesz s hitvány,
Ijedt szívvel fut szét sok tanítvány,
Nem marad bennük se remény, se hit...

S egy szürke fa a borzongó erdőbe,
mintha tudná, hogy kereszt lesz belőle,
meg-megrázza zörgő leveleit...

Hóvirág

Már újra van virág.
Gyöngécske, hófehér.
Parányi, reszkető,
de elmegy már a tél.

Deres kövek közül
kibújt az új remény,
piciny hajnalharang
gyötrelmek éjjelén.
Fagyos hetek után
jött, mint a gyógyulás.
Azt mondja: lesz öröm,
lehet megújulás.

Lélek, ne csüggedezz!
Hallgass el, rút panasz!
Él még a szeretet.
Van Isten. Lesz tavasz.
Dömötör Ilona

Székelyvarság központ!

Székelyvarság-Küküllő

Székelyvarság-küküllő

Székelyvarság-Tartodvára!

Székelyvarság község határának nyugati szélén, vadregényes fenyvesek között a Nagyküküllő és a belé ömlo Tartód pataka által közre fogott, domború teteju magaslaton, régi kőfalak maradványai rejtozködnek. A romok a hajdani Tartód várának maradványai. A 75 méter hosszú és 37 méterig szélesedo, nagyjából ovális alakú várat egy csigavonalban haladó falgyuru alkotta. Belsö köépületei valószínuleg nem voltak. Az egyszeru kis vár valószínuleg Szent László magyar király uralkodása alatt (1077-1095) épült. Tartód vára a környékbeli Firtos és Rabsonné várával valamint az Udvarhelyi Budvárral együtt a 11-12. századi magyar királyság határvédő várláncolatának tagjaként élte virágkorát.Turisztikai látványosságok közé tartoznak a még létező vízimalmok, csergeványolók, a múlt századvégi építkezések (fából), ösi mesterségekkel kapcsolatos használati eszközök.Népi építkezés, jellegzetes varsági népviselet figyelhető meg, hagyományos fa megmunkálás: zsindelykészítés, kádározás, ezek a mesterségek ma is élnek, földmüvelés hagyományos eszközőkkel és módszerekkel, él még a hagyományos fonás, szövés és varrás, élnek a Székeyvarság jeles napjaihoz fuzödő népszokások, a tanyavilág jellegzetes vasárnapjai.

Székelyvarság Új Kőzségháza!

Székelyvarsági templom!

Székelyvarsági kilátó!

Jégvílág!

Jézus- kútja

Kis-Maci!

Csogókő Télen!

Székelyvarság csodálatos tájai!

Népviselet

Népviselet

Mint minden népcsoportnak a székely népnek is megvan a rá jellemző viselete.
A székely viselet legtöbb eleme más magyar viseletekben is megtalálható, a különbség a háziszőttes anyagok nagyobb szerepében nyilvánult meg. A székely népviselet jellemzője, hogy alapanyaga hagyományos kézi megmunkálással házilag készült, házi szőttes gyapjú, kender, len és ugyancsak házilag tenyésztett juhbőr, amit szintén maguk szabtak és varrtak. A viselet alakulását természeti, fizikai körülmények is befolyásolják. A székelyruha határozott táji vagy helyi jegyekkel rendelkezik, melyekről az egyes falucsoportok, falvak lakói felismerik egymást.
A székely női viselet ingből, rávett bő- vagy selyemmellényből, bő rokolyából és előtte kötényből, télen zekéből vagy bundából, csizmából és fejrevalóból állt.
A székely női viselet legfőbb darabja a kétrészes felsőruha, a rokolya és a mellény. A rokolya derékban korcba szedett, alján keskeny vagy szélesebb bársony szegő. A Hargita keleti oldalán, a Gyergyói-, Csíki- és Kászoni-medencék falvaiban, a rokolya színes csíkozású háziszőttesből készül, a csíkok szélessége, a színek összeválogatása falvanként, korok és alkalmak szerint változik. A karcsú, rövid mellény egyaránt készülhet a rokolya csíkos anyagából vagy egyszínű bolti kelméből, bársonyból, zsinórozva, vagy gyöngyökkel díszítve. A harangaljú rokolyához keskenyebb csíkozású vagy egyszínű selyemből, illetve gyolcsból lerakott kötényt viselnek. A Hargita nyugati oldalán a rokolyák egyszínűek, de hímes szövésűek, köztük a piros, kék és zöld a szokványosabb, azonos anyagból készült, zsinóros kis mellénnyel. A kötényeket írt virágmintával hímezik. A székely női viselethez csizma tartozik.
A női viselet minden vonatkozásban érzékenyebb kor-, mód-, rangmutatója volt a falu társadalmának. A legszembetűnőbb az életkor szerinti elkülönülés volt, amelyet a ruházat színárnyalataival juttatott kifejezésre. Az idősek fekete vagy más sötét színű ruházatot hordtak. A házi szőtt anyagból készült szoknya mellé ugyanabból az anyagból készült blúzt és fekete kötényt. A középkorúak kissé élénkebb színű, bordópiros-fekete csíkozású viseletet hordtak, fehér blúzzal és a szoknya anyagából készült mellénnyel, és ugyancsak fekete kötényt. A fiatalok, gyermekek fehéret vagy élénkpiros-fekete csíkozású szoknyát viseltek ugyanolyan mellénnyel, fehér blúzzal és fehér köténnyel. Az idősebb korosztály öltözékét fekete csizma egészítette ki, a fiatalokét pedig piros.

A nők hajviselete is különbözött a korosztály szerint. A lányok két copfba fonták a hajukat, és leeresztve viselték, míg az asszonyok kontyba túzték és főkötőt, fejkendőt kötöttek rá, aminek anyaga, színe, hímzése életkor és alkalom szerint változik. Gyakori még a hárászkendő és nagykendő, de már általánosabb az ötnyolcados vatelines kabát, vagy a barnára festett irhabunda.
Az egyes viseletdarabok az életkor mellett bizonyos állapotot is jelöltek: a párta a leányságot, a főkötő és a fejkendő a férjes asszonyt, illetve gyermekes asszonyt, a jegykendők, pántlikák a vőlegénységet.

A férfiak viselete ingből, mellényből, harisnyából, zekéből, kalapból és, csizmából állt. A hatalom képviselői beavatkozásaikkal a székely férfiak viseletét a katonai szolgálatnak megfelelően módosították. Ugyanakkor a férfi ruhatár nem igényli a halmozást, egyedül a váltóruhát kívánja meg. A féri inge len vagy kendervászonból készült. Nadrágja, amit harisnyának mondanak, ványolt nyers fehér gyapjúszövet. Erre került a zsinórozás (rendi tartozás szerint piros, fekete), vagy a vitézkötés. Télen durva posztóból készült zekét hordtak, melyeket szintén zsinóroztak A székely férfi népviselet legközismertebb ruhadarabja a szorosan testhez álló, fehér posztónadrág, a székely harisnya, melynek csak zsinórzatja változik vidékenként, vagy éppen falunként. A harisnyához zsinórszegésű, félkemény szárú fekete csizma illik és sima kézelős, csukott gallérú felér vászon- vagy gyolcsing. Az ingre fekete, szürke, helyenként fehér, piros vagy kék- esetleg sujtásokkal díszített - mellényt öltenek. Szokásos főrevaló nyáron a fekete kalap - a Küküllők mentén hétköznap a szalmakalap -, télen a betúrt tetejű vagy alul visszahajtott báránybőr sapka. A mellényre posztóujjast vagy kurta zekét vesznek, a szürke, vagy fekete, hosszú zekét már az öregeken sem látni. Ma már a hagyományos viselethez leginkább ragaszkodó férfiak is csak fekete rövidkabátot, zakót öltenek a fehér harisnyához és fekete csizmához.
Szokásos főrevaló nyáron a fekete kalap - a Küküllők mentén hétköznap a szalmakalap -, télen a betűrt tetejű vagy alul visszahajtott báránybőr sapka.
A férfiaknál a viselet jelzései már sokkal szerényebbek: legény, vőlegény, házas férfi állomásokra szűkül a megkülönböztetés, de az sem jut mindig annyira egyértelműen kifejezésre, mint a nőknél. Jelezte továbbá a viselet a rangot, a gazdasági helyzetet, a módot, sőt a falu társadalmán belüli különbségeket is.

Az általánosan hordott lábbeli a csizma volt. A nemesek karmazsinból készült magas szárú csizmát hordtak, a parasztok, jobbágyok durva bőrből, primitív technikával előállított bocskort.

A székely viselet a mindennapi élethez is igazodott. Volt ünneplő és volt hétköznapi ruha, évszakoknak megfelelő öltözetek, de voltak olyan ruhadarabok is, amelyekből a falu lakói tudták, hogy viselője milyen munkára, a közelbe, vagy távolabbra készül menni. A rituális eseményekre a legelőkelőbb, legdíszesebb ruhadarabot illett felölteni. Az egyház a maga fölérendeltségével bizonyos normákat írt elő az öltözködéskultúra területén. Böjtben a leányok is kötelesek voltak levetni az élénk színű szoknyákat, és sötétebbekkel váltották fel. A társadalmi rétegződés lényegesen egyszerűbb módon jutott kifejezésre a drágább anyagokban, a több selyem, hímzés használatában a gazdagoknál.

A viselet egyben az egyén számára előírt viselkedésformát is jelentette, melyet szigorúan be kellett tartani. A szokás megszegőjét a közösség megbüntette. Pl. a harisnya zsinórozásának színe a szabad székelyek kiváltságának jele volt, aki ezt méltatlanul viselte, arról nyilvánosan leszakították. A kétes erkölcsű leányt a templom előtt fosztották meg a pártájától. Akinek pántlikája hosszabb volt a szoknyájánál, arról azt tartották, hogy férjhez akar menni. Aki igen félrecsapta a kalapját, azt büszkének minősítették.

Az ipari forradalom azonban a Székelyföldön is szükségtelenné tette a háziipari termelést. A gyári ipar termékei olcsóbban beszerezhetőek és könnyebben moshatóak voltak, mint a hagyományos módon előállított ruhadarabok. Az üzleti áruk megvásárlásával egy időben szűntek meg a közösség tradicionálisan kialakított formái is. De a székely értelmiségiek kötelességüknek érzik megmenteni, felújítani, ugyanakkor össztársadalmivá tenni e kihalófélben levő kulturális értéket.

Napjainkban a székelyruhát többnyire ünnepekre, mint elsőáldozás, bérmálkozás, konfirmálás, ballagás, szüreti bál, valamint kortárstalálkozók alkalmával veszik fel. És pozitív értéktartalommal ruházzák fel a székely népviseletet: a munka, a szorgalom, a tisztaság, a megmaradás erkölcsét jelképezi. A hajdani összetett jelrendszer a 20. században megszűnik, elveszti szimbolikus értékét, a viselet egyre inkább csak az etnikai identitás kifejezésére szolgál.

Székelyvarság

Erdély legkeletibb részén vonuló Keleti Kárpátokban a Görgényi és a Hargitai havasok által közrefogott kis medencében (Varsági medence) fekszik Székelyvarság tengerszint felett 800-900 m-re.
A két hegy közötti kis medencében fekvő tanyavilágot Székelyek népesítik be melyek hírhedtek lévén szokásaikról, gondolkodásmódjukról, vendéglátó szeretetükről.
A község 1907-be alakult ki és mintegy 1500 lelket számlál lakóssága. Néha egy-egy ember viccesen megjegyzi, hogy Varság akkora helyen terül el mint Románia fővárosa Bukarest mely állításban van némi igazság is hisz ténylegesen mindkét település 20 km-en terül el.
A tanyai világnak megfelelően a község több településből áll: Bagzos, Tisztás, Központ, Forrásköze, Solyomkő, egyébként a ház Solyomkő felé vezető út mellett található. A ház mellett mintegy 15m-re folyik el Nagy kút pataka, amely a horgászoknak lehetőséget nyújt kedvelt időlöltésüknek, hiszen a patakban tenyészik a sebes és a szivárványos pisztráng, a fejes domolykó.
Ezenkívül rendkívül sok látványossággal is ékeskedik ez a tanyai település mint a XII-ik századból való Tartód várának romjai, az erdőben levő kis vízesés és temérdek vadregényes táj gyalogtúráknak adván lehetőséget. A községet Székelyudvarhely felől Zetelaka felé lehet megközelíteni, Székelyudvarhelytől 28 km -re található. A látványt a rengeteg vadregényes fenyvesek, erdők díszítik úgy hogy ne hagyja ki, látogasson el nálunk!!!

Székelyvarság Hargita megye egyik legnagyobb kiterjedésû, legmagasabban fekvõ tanyai települése. Jellegzetes erdélyi magyar hegyi szórványtelepülés.
A település északon Gyergyóalfalu és Csomafalva községgel (a Nagy-Küküllô fejénél) keleten Zetelakával (Küküllõ tanyabokorral), délen Oroszheggyel és Farkaslakával, míg nyugaton Korond és Parajd községgel határos.
A Fenyédet Tekerõpatakkal összekötõ, a 138-as számú megyei úttól a zetelaki vízgyûjtõ gát elágazásától északnyugatra, tõle 12 km-re fekszik. Székelyudvarhelytõl 36 km-re, Gyergyószentmiklóstól 53 km-re és Csíkszeredától, 80 km-re található. A falut alkotó tanyák (hegyi szórványtelepülések - közös néven Székelyvarság) majdnem egy fõváros nagyságú területet alkotnak, területe régebben 6.904 katasztrális hold volt, jelenleg 7.669 hektár.
Székelyvarság község története lényegesen különbözik a székelyföldi helységek többségének történetétõl. A legfontosabb különbség abból adódik, hogy Székelyvarság nem középkorú faluként jött létre, mint a táj helységei általában, hanem Oroszhegy község havasainak szórványtelepeibõl szervezõdött önálló tanyaközséggé 1907-ben.
A legtöbb székelyvarsági család oroszhegyi származású. Elõdeik a XIX. század második felében telepedtek le a mai Székelyvarság területére, létrehozva a ma is létezô és virágzó tanyabokrokat: Tisztás, Központ, Bagzos, Küküllõ, Forrásköze, Tálasbérce, Somlyókõ és Nagykút.
Az Oroszhegy község havasain létrejött varsági szórványtelepülés azzal vált ki a környezõ tanyás területek világából, hogy lakossága élen járt a kulturális, az egyházi és a közigazgatási önállóságért folytatott harcban. A varsági tanyavilág önálló tanyaközséggé formálódva a környéken elsõként szakadt el egyházilag és közigazgatásilag az anyaközségtõl.
Lakói - többek közt - zsindelykészítéssel is foglalkoznak. Népünnepélye a minden nyáron megrendezett Málna-fesztivál.