E  M  L  É  K  E  Z  Z  Ü  N  K!

1849. október 6.

Ábrányi Emil: Október hatodikán Amennyi könny van a szemekben, Hulljon ki lassan, permetegben, S elsírva mind, kezdd újra még; Siratni őket nincs elég! Nő, könnyeid peregjenek, Mint szerte hulló gyöngyszemek. S te férfi-szív, zord mint a kő, Olvadj, ne szégyelld! Könny, elő! Légy forrás, szirtből szökkenő. Hulljon ki mind, gyász árjaként, Amennyi könny van a szemekben! Ahány fohászt szül ember ajka, A legnemesebbet fölsóhajtva, Mit a tusázó szív terem, Mikor szent búja végtelen... Fohász, a mélyek mélyeiből: Értük szakadjon égre föl! Istent, ha alszik, verje fel A gyász s iszony regéivel!... Vihar gyanánt zokogja el E nap setét történetét Ahány fohászt szül ember ajka! Ahány virágot kéz letéphet, Még hervadatlant, ifjat, épet, Díszít ni a halált vele: Jöve! tegyük kövükre le. Mosolygó, szép menyasszony, add Mirtuszból font koszorúdat. Oltárra fűzött friss virág Jer méltóbb helyre: fonjad át Kilenc bitó talapzatát! Itt haltak, itt! E helyre vidd Ahány virágot kéz letéphet! Amennyi villám van az égben, Szülemlő rémes, vad sötétben, Mikor a nemző fergeteg A bősz felhőt csókolja meg S nász-táncot jár a föld pora: Sújtson le, mint nyíl zápora! Ahány bakó, ahány cseléd Az árulást szolgálja még: Szaggassa, törje, zúzza szét! Álljon e rút fajon bosszút Amennyi villám van az égben!