Magamról
2012. október 13., szombat
Irma blogja Székelyvarság: Otthon édes otthon
Irma blogja Székelyvarság: Otthon édes otthon: “Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a b...
2012. október 8., hétfő
Otthon édes otthon
“Igen, valahogy így van: otthon az, ahova
hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg
foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba,
hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened
magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az
az otthon.
Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.
Ez az otthon.
Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.
Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.
A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él.
Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.”
(Wass Albert: Otthon)
Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.
Ez az otthon.
Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.
Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.
A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él.
Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.”
(Wass Albert: Otthon)
“Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek,
gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén
keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak
szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban.
Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.”
(Wass Albert: Csaba)
Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.”
(Wass Albert: Csaba)
Ó, zöld fenyő!
Ó, zöld fenyő, ki Hargita hegyein állsz
Onnan, a magasból te olyan sokat látsz
Erdély szorgos népét, munkáját, küzdelmét
Mélyre szántó bánatát, derűs jókedvét
Lenézel a völgybe, szegény székely népre
Fenséges magasból, apró, dolgos kézre
Sok, borús tekintet reménnyel néz fel rád
Bízva abban, hogy Isten majd jó sorsot ád
Te, mint védelmező úgy őrködsz felettük
Örökkévalóságod növeli hitük
Belátsz minden házba, ólba és pajtába
Székely tiszta szívbe, annak mély sorsába
Anyalélekbe, ki fiát haza hívja
Mert el kellett menni, a messzi távolba
Kisgyermek szemébe, kinek elment apja
Idegen földekre, munkáért kutatva
Ó, zöld fenyő, te azt is látod, figyeled
Szántóidat, hogy műveli meg hű néped
Áldott a verejték, kipirult arcukon
Zengő nóta táncol, nevető ajkukon
Ha testüket görcsös szenvedés uralja
És ha a balsors csak őket sanyargatja
Ott fenn, ó zöld fenyő te igazán tudod
Fiaidnak, csak a sorstalanság jutott
Az anyakebel is mostohán fogadta
Itthon, mint kisebbséget, őt kitagadta
Hol van az édes otthon? - mondd, ó zöld fenyő
Hol a házi kenyér és dagasztóteknő?
Te vagy, ki nem hagyod Erdélyt soha árván
Rendületlenül állasz szép folyói partján
Gondoskodó atyjaként hithű népednek
Örök részese, a mindennapi létnek
Beléjük leheled, az erőt, kitartást
Vérző sebeikre hozod a gyógyulást
Ó, zöld fenyő te vagy a meleg tüzelő
Zord, fagyos télben, kályhánkban hideg-nyelő
Illatodat áhítva szívja be néped
Királynak is, gyámnak is tartanak téged
Menedék vagy, forró, tikkasztó hőségben
Éppen úgy, mint a hűvös esőzésekben
Ó, áldott, halhatatlan, örök fenyőfa
Vigyázz a testvérre, Marosra és Oltra
Erdély mesésen szép, csodás tájaira
Népednek az otthont adó házaira
Susogjál nekik vigasztaló dalokat
Tárd ki feléjük erős, nagy karjaidat
Élhessenek úgy, mint te: büszkén s örökké
Szívük, mint tiéd: fenn a Teremtőé...
2006. február 18.
Onnan, a magasból te olyan sokat látsz
Erdély szorgos népét, munkáját, küzdelmét
Mélyre szántó bánatát, derűs jókedvét
Lenézel a völgybe, szegény székely népre
Fenséges magasból, apró, dolgos kézre
Sok, borús tekintet reménnyel néz fel rád
Bízva abban, hogy Isten majd jó sorsot ád
Te, mint védelmező úgy őrködsz felettük
Örökkévalóságod növeli hitük
Belátsz minden házba, ólba és pajtába
Székely tiszta szívbe, annak mély sorsába
Anyalélekbe, ki fiát haza hívja
Mert el kellett menni, a messzi távolba
Kisgyermek szemébe, kinek elment apja
Idegen földekre, munkáért kutatva
Ó, zöld fenyő, te azt is látod, figyeled
Szántóidat, hogy műveli meg hű néped
Áldott a verejték, kipirult arcukon
Zengő nóta táncol, nevető ajkukon
Ha testüket görcsös szenvedés uralja
És ha a balsors csak őket sanyargatja
Ott fenn, ó zöld fenyő te igazán tudod
Fiaidnak, csak a sorstalanság jutott
Az anyakebel is mostohán fogadta
Itthon, mint kisebbséget, őt kitagadta
Hol van az édes otthon? - mondd, ó zöld fenyő
Hol a házi kenyér és dagasztóteknő?
Te vagy, ki nem hagyod Erdélyt soha árván
Rendületlenül állasz szép folyói partján
Gondoskodó atyjaként hithű népednek
Örök részese, a mindennapi létnek
Beléjük leheled, az erőt, kitartást
Vérző sebeikre hozod a gyógyulást
Ó, zöld fenyő te vagy a meleg tüzelő
Zord, fagyos télben, kályhánkban hideg-nyelő
Illatodat áhítva szívja be néped
Királynak is, gyámnak is tartanak téged
Menedék vagy, forró, tikkasztó hőségben
Éppen úgy, mint a hűvös esőzésekben
Ó, áldott, halhatatlan, örök fenyőfa
Vigyázz a testvérre, Marosra és Oltra
Erdély mesésen szép, csodás tájaira
Népednek az otthont adó házaira
Susogjál nekik vigasztaló dalokat
Tárd ki feléjük erős, nagy karjaidat
Élhessenek úgy, mint te: büszkén s örökké
Szívük, mint tiéd: fenn a Teremtőé...
2006. február 18.
2012. október 6., szombat
E M L É K E Z Z Ü N K!
1849. október 6.
Ábrányi Emil: Október hatodikán
Amennyi könny van a szemekben,
Hulljon ki lassan, permetegben,
S elsírva mind, kezdd újra még;
Siratni őket nincs elég!
Nő, könnyeid peregjenek,
Mint szerte hulló gyöngyszemek.
S te férfi-szív, zord mint a kő,
Olvadj, ne szégyelld! Könny, elő!
Légy forrás, szirtből szökkenő.
Hulljon ki mind, gyász árjaként,
Amennyi könny van a szemekben!
Ahány fohászt szül ember ajka,
A legnemesebbet fölsóhajtva,
Mit a tusázó szív terem,
Mikor szent búja végtelen...
Fohász, a mélyek mélyeiből:
Értük szakadjon égre föl!
Istent, ha alszik, verje fel
A gyász s iszony regéivel!...
Vihar gyanánt zokogja el
E nap setét történetét
Ahány fohászt szül ember ajka!
Ahány virágot kéz letéphet,
Még hervadatlant, ifjat, épet,
Díszít ni a halált vele:
Jöve! tegyük kövükre le.
Mosolygó, szép menyasszony, add
Mirtuszból font koszorúdat.
Oltárra fűzött friss virág
Jer méltóbb helyre: fonjad át
Kilenc bitó talapzatát!
Itt haltak, itt! E helyre vidd
Ahány virágot kéz letéphet!
Amennyi villám van az égben,
Szülemlő rémes, vad sötétben,
Mikor a nemző fergeteg
A bősz felhőt csókolja meg
S nász-táncot jár a föld pora:
Sújtson le, mint nyíl zápora!
Ahány bakó, ahány cseléd
Az árulást szolgálja még:
Szaggassa, törje, zúzza szét!
Álljon e rút fajon bosszút
Amennyi villám van az égben!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)