Otthon édes otthon

“Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.
Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.
Ez az otthon.
Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.
Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.
A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él.
Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.”
(Wass Albert: Otthon)

 “Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban.
Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.”
(Wass Albert: Csaba)

György Emőke

Ó, zöld fenyő!

Ó, zöld fenyő, ki Hargita hegyein állsz
Onnan, a magasból te olyan sokat látsz
Erdély szorgos népét, munkáját, küzdelmét
Mélyre szántó bánatát, derűs jókedvét
Lenézel a völgybe, szegény székely népre
Fenséges magasból, apró, dolgos kézre
Sok, borús tekintet reménnyel néz fel rád
Bízva abban, hogy Isten majd jó sorsot ád
Te, mint védelmező úgy őrködsz felettük
Örökkévalóságod növeli hitük
Belátsz minden házba, ólba és pajtába
Székely tiszta szívbe, annak mély sorsába
Anyalélekbe, ki fiát haza hívja
Mert el kellett menni, a messzi távolba
Kisgyermek szemébe, kinek elment apja
Idegen földekre, munkáért kutatva
Ó, zöld fenyő, te azt is látod, figyeled
Szántóidat, hogy műveli meg hű néped
Áldott a verejték, kipirult arcukon
Zengő nóta táncol, nevető ajkukon
Ha testüket görcsös szenvedés uralja
És ha a balsors csak őket sanyargatja
Ott fenn, ó zöld fenyő te igazán tudod
Fiaidnak, csak a sorstalanság jutott
Az anyakebel is mostohán fogadta
Itthon, mint kisebbséget, őt kitagadta
Hol van az édes otthon? - mondd, ó zöld fenyő
Hol a házi kenyér és dagasztóteknő?
Te vagy, ki nem hagyod Erdélyt soha árván
Rendületlenül állasz szép folyói partján
Gondoskodó atyjaként hithű népednek
Örök részese, a mindennapi létnek
Beléjük leheled, az erőt, kitartást
Vérző sebeikre hozod a gyógyulást
Ó, zöld fenyő te vagy a meleg tüzelő
Zord, fagyos télben, kályhánkban hideg-nyelő
Illatodat áhítva szívja be néped
Királynak is, gyámnak is tartanak téged
Menedék vagy, forró, tikkasztó hőségben
Éppen úgy, mint a hűvös esőzésekben
Ó, áldott, halhatatlan, örök fenyőfa
Vigyázz a testvérre, Marosra és Oltra
Erdély mesésen szép, csodás tájaira
Népednek az otthont adó házaira
Susogjál nekik vigasztaló dalokat
Tárd ki feléjük erős, nagy karjaidat
Élhessenek úgy, mint te: büszkén s örökké
Szívük, mint tiéd: fenn a Teremtőé...
2006. február 18.