Szekely nepmesek

Viritó Pál Egyszer tizenkét vadász, mikor, mikor nem, nincs megírva, vadászott egy nagy sûrû erdõben. A kopók egyszer csak hajtani kezdtek egy rókát, a róka pedig, hogy kikaphatott az erdõbõl, egyenesen befutott egy rongyos malomba. Kérlelni kezdte a molnárt, hogy rejtse el õt valahova, mert ha a vadászok itt teremnek, vége az életének. A molnár felkapta a rókát a két hátulsó lábánál fogva, bevetette egy üres szuszékba, s ráverte a lakatot. A vadászok csakhamar odaérkeznek, s kérdezik, hogy hova lett a róka. A molnárnak tudni kell róla, mert látták, hogy éppen a malomba futott be a kopók elõl. A molnár azt felelte, hogy õ nem tud róla semmit, lehet, hogy itt a malomárok mellett elrejtette magát a nádasba. A vadászok keresték egy darabig a rókát, de hogy nem találták, elmentek vissza az erdõbe. Mikor a vadászok már messze jártak, a róka kérni kezdte a molnárt, hogy bocsássa ki õt a szuszékból. A molnár ki is vette, s a róka azt mondta neki: - No, te molnár, amiért megtartottad az életemet, én sem leszek háládatlan hozzád. Most elég szegény vagy ebben a rongyos malomban, de meglátod, úrrá teszlek - avval elbúcsúzott s elfutott. Nem telt bele három nap, s megint beállított a róka a malomba, egy nagy rézgomolyát hozott a szájában, s azt mondta: - No, te molnár, te Viritó Pál - így hívták a molnárt -, ezt a gomolyát tedd el jó helyre, hogy ebben hiba ne legyen, ezen semmi karcolás ne essék, még jó hasznát veheted, ha a szerencse megsegít - avval megint elfutott. A mese folytatása   A szegény csizmadia és a Szélkirály Annyi gyermeke volt egy csizmadiának, mint a rosta lyuka, még eggyel több. A szegény ember éjet és napot eggyé tett, úgy dolgozott, hogy ezt a sok gyermeket eltarthassa, mégis neki Péntek urammal kellett rokonságot tartani, vagyis mindennap böjtölni, hogy napról napra elélhessenek. Történt egyszer, hogy egy gazdag ember sok munkája után néki egy véka lisztet adott. Ahogy megy haza a szegény csizmadia a liszttel, kapja magát a szél, utána megy, s mind elviszi a vékából, ami benne volt, úgyhogy mikor hazaért, csak az üres vékával állított az éhes gyermekek elé. - Hát ez már mégiscsak sok - azt mondja a szegény ember keservében -, én elmegyek, hogy megkérdezzem azt a Szélkirályt, hogy volt szíve elvenni az én kevés lisztemet. Elindul, s megy hegyen-völgyön, erdõn-mezõn keresztül. Elmegyen hetedhét országon is túl, míg végre elérkezik egy szép mezõségre, s ahogy ezen a mezõségen néz ide is, tova is, meglát feléje közeledni egy forgószelet, mely dühösen sodorja az út porát a magasba. Megretten a szegény csizmadia, lekapja a kalapját, s leborul a földre, hogy ha lehet, megmeneküljön a forgószél dühétõl. - Köszönd meg - szólalt meg a szél -, hogy megismertél, és tiszteleted nekem mint Szélkirálynak megtetted, mert különben pórul jártál volna. Hol jársz, mit keresel itt? - Uram - mondta magához térve a szegény ember -, éppen felségedhez jöttem elégtételt kérni. A minap nagy munkámmal egy véka lisztet szereztem, s amint vittem haza, valami szélúrfi csúfságból mind széthordta, s most a családom otthon éhezik. A mese folytatása   Rózsa királyfi Volt egy királynak három fia. Ellenség ütött az országra, azt elfoglalta, a király is elesett. A királyfiak jó vadászok voltak, hárman három vadászkutyával odébb állottak a veszedelembõl. Sokáig mentek, azt sem tudták, hova, végre egy legmagasabb havastetõn, ahol az út elágazott, elhatározták, hogy elválnak egymástól, külön-külön próbálnak szerencsét. Megegyeztek, hogy egy magas fa hegyibe felállítanak egy hosszú póznát, s arra felkötnek egy fehér kendõt, amelyik a kendõt véresnek látja, induljon a testvérei után, mert valamelyiknek veszedelme van. A legkisebb királyfi akit Rózsának hívtak, bal fele indult, a másik kettõ jobb fele. Rózsa, mikor a hetedik havasba is bejutott, jó messze, meglátott ott egy szép kastélyt, s abba betért, mint fáradt utazó, hogy megszálljon. Megnyílik este nagy dörömböléssel a kastély kapuja, hát hét nagy óriás állít be az udvarra s onnét a házba. Akkora volt mindegyik, mint egy nagy torony. Rózsa ijedtében az ágy alá suhant, de az óriások mihelyt beléptek, egyik azt mondta: - Ci, milyen emberbûz van itt! Megkeresték Rózsát, megtalálták, összeaprították, mint a torzsát, s az ablakon kihányták. A mese folytatása   Királyfi Kis Miklós Egyszer volt egy király, s annak volt egy jó felesége. Mikor a királyné esztendeje férjhezment asszony volt, született neki egy szép kicsi fia. De az a fiú olyan síró volt, hogy mikor született, sírni kezdett, s a sírást el sem hagyta, hanem éjjel-nappal folyvást, örökké sírt két álló esztendeig. A király s a királyné éjjel sem alhatott a gyermek sírása miatt. Végül is összegyûjtötték a tudósasszonyokat s a híres orvosokat az egész országból, hátha azok valami módon el tudnák hagyatni a sírást avval a gyermekkel. A híres orvosok s a tudósasszonyok mindent elkövettek, amit gondolhattak, de semmire se mentek, a gyermek mind csak sírt folytonosan. Volt ott a városban egy afféle szerencsemondó öreg cigányasszony. Az is meghallotta, hogy meg van a király szomorodva a gyermek sírása miatt. Elment hozzá, s azt mondta neki: - Felséges király, mit fizetsz nekem, ha el tudom hagyatni a gyermekkel a sírást? A király azt felelte: - No, ha te meg, tudod tenni, hogy ez a gyermek ne sírjon, én mindent adok neked, amire csak szükséged van, s azután is, amíg élsz, az én udvaromból üres kézzel el nem mész. A vén cigányné közel ment a gyermekhez, s azt mondta neki:  - Ne sírj, ne sírj, Királyfiú Kis Miklós, mert mikor betöltöd a tizenhét esztendõt, én neked megszerzem Lételenország királyának a leányát, s neked olyan szép feleséged lesz, amilyen még soha senkinek. nem volt kerek e világon. A vén cigányné ezt így elmondotta háromszor egymás után, s a gyermek arra úgy elhallgatott, hogy csak egy nyikkantást sem sírt azután, s jó hallgató gyermek lett belõle. A király ezen nagyon megörvendett, s annyi mindent adott a vén cigánynénak, hogy az alig bírta haza vinni. Volt már mit adjon otthon a purdéknak. A mese folytatása   A kicsi dió Élt egyszer egy szegény ember, s annak annyi volt a gyermeke, mint a hangyaboly. A gyermekek sokszor harmadnapig sem kaptak egy falat kenyeret, olyan nagy szükség volt a háznál. A szegény ember azért elindult, hogy valami kevés ennivalót keressen a gyermekei számára. Amint megy egy erdõs helyen, eleibe áll az ördög ember képében, s azt kérdi tõle: - Hova mész, te szegény ember? - Én megyek, hogy egy kis élelmet szerezzek a gyermekeimnek, ha valamihez nem fogok, mind meghalnak étlen - feleli a szegény ember. Arra azt mondja az ördög: - Azért egy tapodtat se menj tovább, majd én adok neked egy olyan portékát, amit ha okosan használsz, gazdag leszel, s nem lesz soha szükség a házadnál. Nesze ez a kicsi dió, ennek az a tulajdonsága, hogy akármit parancsolsz neki, mindjárt meglesz egyszeribe. - De hát én azért neked mit adjak? - azt kérdi a szegény ember. - Én nem kérek sokat - feleli az ördög -, csak azt add nekem, amit te nem tudsz a házadnál. A szegény ember gondolkodik, hogy mi volna az, amit õ nem tud. De semmi eszébe nem jutott, s minthogy erõsen meg volt szorulva, odaígérte. Akkor az ördög átadta a diót a szegény embernek, s elváltak egymástól. A mese folytatása   Az egyszeri asszony meg az ördög Egyszer volt egy asszony, de az a világon mindent visszájára cselekedett. Egyszer mondja az ura, hogy hozza ki korábban az ebédet a szántóba. Õ bizony csak azért is legkésõbbre vitte. Máskor azt mondta, hogy vigyen jobb ételeket, de õ annál rosszabbakat vitt. Egyszer az ura másképpen kezdi. Azt mondja neki: - No, te feleség, nehogy az ételt hamar kihozd, nehogy töltött tyúkot, palacsintát hozz, mert szántónak nem való. Az asszony bizony csak azért is a leghamarább kivitte az ételt, mégpedig töltött tyúkot, palacsintát. Másnap nekiáll az ura, és ás egy mély gödröt a szántóföld végében. Hát egyszer az ebéddel jön a felesége. Leülnek a gödör mellé enni. Azt mondja az ember az asszonynak: - Hé, feleség, nehogy közel menj a gödörhöz, mert beleesel. De bizony az asszony azért is közelebb ment. - Vigyázz, feleség, ne essél bele a gödörbe! De az asszony csak azért is beleesett. Az ember bizony otthagyta, elment haza. Az asszony eleget akart kijönni, de nem tudott. Egyszer azt mondja magában: - Bárcsak valaki, az ördög innen kivinne! A mese folytatása   Borsszem Jankó Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még azon is túl, egy falu. Volt a faluban egy házaspár, aki sokat búsult amiatt, hogy nekik három leányuk volt, s azokat elrabolta a sárkány, s most már nekik nincsen egy gyermekük sem. Kivált az asszony sírna még ma is, ha csudálatos módon egy fia nem született volna. De született, mégpedig, amint mondám, csudálatosan, mert mikor egyszer az asszony reggel a házat seperte, lelt egy borsszemet, lenyelte, s amint nyelte, felfohászkodott, hogy bárcsak az isten egy akkora fiat adna neki, mint egy borsszem. Hát harmadnapra született is egy fia, de az csak akkora volt, mint egy borsszem, s azért elnevezték Borsszem Jankónak. Jankóból pedig hamar ember lett, mert harmadnapra már beszélt, már futkározott a házban, evett-ivott magától. Egyszer azt mondja az anyjának: - Édesanyám, igazán mondd meg nekem, volt-e nekem valaha néném vagy bátyám. - Igazat mondok, édes fiam - sóhajtott az anyja -, bár elõre tudom, hogy tégedet elveszítlek miatta - s elmondotta, hogy volt még három leánya, de a nagyobbikat a háromfejû, a közbensõt a hatfejû, a legkisebbiket meg a tizenkétfejû sárkány ragadta el ezelõtt pár esztendõvel. - Elhiszem, anyám - azt mondja Jankó -, de most már mondd meg azt is, hogy hol találom meg õket, hova menjek utánuk. - Megmondom azt is - azt mondja az anyja. - Van az erdõn egy mély lik a föld alatt. Van az udvarunkon egy körtefa, amelyik minden éjjel azon a likon leszáll a másvilágra, s csak reggel jön haza. Ezen a fán jöttek fel a sárkányok is, s vitték el a három nénédet egymás után három éjjel. - Jól van - azt mondja Jankó -, most menj el, édesanyám, süss nekem igen hamar a tejeddel útra három pogácsát, addig, amíg kimegyek apámhoz a mezõre, hogy elbúcsúzzam tõle. Ott termett Jankó, ahol nem is vetettek. Egyszer csak hallja az apja, hogy valaki nagyban rikoltoz: - Csá, Daru, csá, te Szilaj, hó meg, Binda a barázdában! Hát látja, hogy sürög-forog mind a négy ökör, mint a szél, alig gyõzi az ökrök után az ekeszarvat fogni. De azért a munka igen jól folyik, a barázda egyenes, mint a nyíl, hiba sehol sincs. Néhány perc, hát a földje, egy egész hold, meg van szántva. A mese folytatása   Az álomlátó fiú Egyszer volt egy szegény ember, annak volt tizenhat gyermeke, mind fiú. A tizenhat közül a legkisebb azt mondta egyszer az anyjának: - Édesanyám, süssön nekem pogácsát hamuba, hadd menjek el szolgálni. Az édesanyja sütött neki pogácsát, s a kisfiú megindult hetedhét ország ellen. Amint megy, mendegél, hát összetalálkozik egy jó gazdával, szántott négy ökörrel egyedül. Megszólítja a fiút: - Hová mész, fiam? - Én, édes gazduram, megyek szolgálni, ha helyem kerül valahol. - Gyere el hozzám - azt mondja a gazda. - Hadd lám, tudnád-e hajtani a négy ökröt, hogy szántsunk ketten. Elveszi a fiú az ostort, s hajtja a négy ökröt, fordulnak vagy kettõt. Látja a gazda, hogy jó mozgású gyermek, s megkérdi: - Hát, te fiú, ettél-e valamit? Azt mondja a fiú: - Harminckét hete, hogy utazom, gazduram, még a pogácsám, ahogy elhoztam hazulról, azon egy állapotban van. - Hát lássuk azt a pogácsát, milyen! Elõveszi a fiú a pogácsát s odaadja: - No, gazduram, itt van, törjön belõle s kóstolja meg. Elveszi a gazda, próbál törni belõle, s hát nem tud. - Miféle pogácsa ez, te, hogy én ebbõl nem tudok törni? Azt feleli a fiú: - Ebbõl, gazduram, nem is tud törni senki, mert ezt édesanyám sütötte nekem. Én evvel tíz esztendeig is meg kell, hogy érjem, s addig meg nem éhezem, amíg a tarisznyámban van. Elteszi a fiú a pogácsát, elvégzik a szántást, s elmennek haza. A jó gazdának a felesége nagyon örvendett, hogy az ura nekik milyen ügyes kis szolgát fogadott. Feltarisznyálta jól. A mese folytatása   Nád Péter Nos tehát egy időben vólt egy igen nagy gazdag király. Annak a királynak volt egyetlenegy szép fia. Azt mondja a királynak a fia: «Édesapám, eresszen el engem a tizenkét jágerrel vadászni». Azt mondja az édesapja: «El is eresztenélek, édes fiam, de nem birod meg a ló rázását.» Azt mondja a kis fiu: «Legyen szives nyergeltesse fel a lovat, a tizenkét jágert készíttesse el, hogy azokkal elmehessek, ha meg is ráz a ló egy kisség.» Avval nekiállt s kimennek a vadászhelyre, a havasra s itt megállapodnak egy fa alatt. Itt mondja a kis fiu: «Kedves társaim, én meg vagyok bággyadva s lefekszem, ti tizeneggyen menjetek vadászni a tizenkettedik maradjon itten.» El is menyen a tizenegy jáger vadászni s a tizenkettedik ott marad mellette. Egyszer az uton három királykisasszony menyen el. Azt mondja a legnagyobbik: «Kedves hugom, né milyen szép királyfiu fekszik ott; ha én ezt magaménak tudnám tenni, az egész katonaságot egy orsófonálból egy esztendeig ki tudnám állani.» Azt mondja arra a közbelső leány: «Ha én ezt a királyfit magaménak tehetnem, egy árpacipóból az egész katonaságot ki tudnám tartani.» Mondja a legkisebbik: «Kedves két néném, ha magamévá tehetnem azt a királyfiut, olyan tizenkét aranyhaju gyermeket szülnék neki, mint tizenkét tulipánt.» A mese folytatása   A házasodni akaró királyfiú Egyszer vót, hol nem vót, hetedhétországon tul; ahol a bolhát rézpatkóval verték, hogy a sulyba a fenékbe meg ne botorkázzék. Egyszer volt egy ögyvez királyné, annak vót egyetlen egy fia. Erőltette az édesanyja a fiát, hogy párosodjék meg, de azt mondotta volna j'az fia: «Miért párosodjam meg édesanyám, mikor még nagyon nevendék vagyok megpárosodni.» «De mégis, édes fiam, kiváncsi volnék s várnám aztat, hogy te megpárosodjál, mert én már mindjárt odakerülök, hogy ma-hónap az életem, s szeretném tudni, hogy hogy élhetsz a tulajdon pároddal.» «No édesanyám ugylátszik, hogy nagy kivánsága engem megpárosítani, tarisnyájjon hát fel engemet, hátha a jó Isten rendelne nekem egy jó tássat valahol.» Elindult a fia s megérkezik egy nagy havasba. Ottan meglát egy nyáj aranyszörü juhot s egy óriás ember őrizé. Azt kérdi az óriás ember: «Mit keresel itt, te emberiszing, hogy vetődtél ide, ahova még a madár se jár.» «Elindultam szerencsét próbálni» - felelé a fiu. «Nohát gyere te hozzám», - mondja az óriás ember - «szállásba écczakára, majd én meg fogom neked mondani, hol találod meg a szerencsét». Ezzel elindultak a nyáj juhokkal elé a szálláshoz. Behajtja az óriás ember turma vaslappancsa alá, ő bemenyen a setét kőpalotába s mondja a kis fiunak: «Arra kérlek te küs fiu, nagyon nyughatnám vagyok, egy küsnyég meg akarok pihenni, légy szives ottan a szegletbe a kád tejet fórrald fel. Mikor az a tej legjobban lobog, kőccsél fel ingemet, hogy keveset használhassál belőle.» A mese folytatása

Az apám lakoldalma Ecczer csak azon veszem eszre magamot, hogy hát apám házasodni akar, s anyámot meg akarja venni. - Azt mongya nekem apám: Eriggy a malomba, s őrless a lakadalomra kenyérnek valót! - Rajta szegén! kapom én frissen magamot, mind eme könnyű fickó, keresek egy átalvetőt, fel, viszek a hijjuba három tarisnyát, s megtőtök kilenc surgyét ojan dalnoki búzával, mind a makk, s mind a kilencet ecczerre vállamra billentem, s kiviszem a szekérre. Kivezetem az ökrököt, s bé akarom fogni, de hát egyik sem tanál a régi hejjire, fogom a csást hócsból, a hócsost csából s úgy jól tanál. Poróbálom a járompálcát, s hát nem tanál a hejjire; dugom egyik hejjett a lapát nyelit, másik hejjett a kötőrudat s úgy jól van a dolog. Elmenyek a malomba, s mikor odaérek, megállíttom az ökrököt, felütöm az ostor nyelit előttik a fődbe, nehogy megindujjanak; magam pedég bémenyek a malomba, hadd hijjam a mónárt, hogy a buzát segíttsen béhordani. Egyetlen egy lelket sem kaptam benn a malomba. Nezek széjjel az ágy alá, s a pest megi, s hát látom, hogy a ződ kancsó nincs ott a szegen; abból megtuttam, hogy a malom oda van eprészni. Gondolom, hogy immán ha ennibe van, szép békességesen haza várom; de eszembe jut, hogy nem igen szokása haza sietni, s a mig eléjön, én addég meg se őszülhetek, - osztág az ökröknek es bajosocska esztendőről esztendőre várakozni, mett nem es hoztam vót nekik, mit enni aggyak. Utánna iramodom hát sebess kutyafuttába ki a bérczre, s hát ott szimatol a bokrok között! vágok egy istenes jó husángot, kosztolni kezdem két ódalba, a hogy csak tőllem lehetett; még ecczer jól neki huzom a husángot, s a mig rea sójtottam vóna, hallom messzüről, hogy megzerdül oda bé a vőgybe, s hát ugy őröl, ugyan zakatol: eppen az én buzámot járta. A mese folytatása   A két gazdag ember gyermeke Lakott egy országnak két szegletibe messze egymástól két gazdag ember. Egyiknek fia lett, s a másiknak leánya. Mind a ketten meghitták egymást komának, s a keresztelőbe arra egyeztek, hogy a gyermekeiket összeházasittsák. Nőttek a gyermekek; de munka nélkül s mind kényes beczék. Hogy megnőttek, őkët essze es házasitották. Csakhamar meghót mind a kettőnek apja annya; ők magikra marattak, a világhoz nem értettek, a gazdasághoz semmit sem tuttak. A jobbágyok, zsellérek vellik azt csinálták, a mit akartak, főggyik mind megburjányosodott, a buzáskas mind megürült, s megkeztek szegényedni. Ecczer a gazdának eszibe jut, hogy a vásárba kéne menni, met az apjától es ugy látta vót. Elindult vásárba, s elhajtotta a még meglévő fiatal pár szép ökrit es. Uttyába találkozott egy lakadalommal, s annak ugy köszönt: Isten őrözze kjeteket ijen szomoru változástól, s a megszomorodottaknak aggyon vigasztalást! Ő ezt az apjától ecczer a halottas háznál igy hallotta vót. Megharagusznak ezétt rea a lakadalmasok, mett ékkicsitt jó vérikbe vótak, s jól megczibájják; azt mongyák neki: mácczor ha ijen dógot látsz, tartsd fel a kalapodat a botod végibe, s örömödbe rikótozz! Tovább menyen, s egy erdő széjibe találkozik valami mészárosokkal, a kik kövér disznyókat hajtottak; kapja a kalapját, feltartsa a bottya végibe, s rikótozni kezd. A disznyók megijednek, s mind bérugaszkodnak szerteszéjjel az erdőbe. A mészárosok őt jól elpáhojják s azt mongyák: mácczor, ha ijen dógot látsz, mongyad: az isten ágya meg egy hejjibe kettővel! A mese folytatása   A halhatatlanságra vágyó királyfi Ecczör volt hol nem volt, hetedhét országon, még azon is tul, még az Operencián is tul, bédőlt kemencének kidőlt ódalába, vén asszony szoknyájának a hetvenhetedik ráncába volt egy fejér bolha, annak a köllős-közepibe volt egy fényös királyi város, a városba pedig lakott egy öreg-rend király, kinek volt egyetlenegy jóramenendő fia, - elég az hezza, hogy a király sokat remélt ebből a fiából, azér őtöt kitanittatta minden iskolai tudományokra, aztán elküldötte külső országokra látni, hallani, tapasztalni. - Oda is országolt több esztendeig a királyfi, mig végre az apja kévánságára hazatelepődött; - de a királyfinak a sok járáskelésbe egészen elváltozott a természete, gondolkodóvá és szomorkodóvá lött, - ezen az öreg király erősen megütődött s gondolkodott, hogy mi lehet ennek a nagy változásnak az oka? de nem szólott senkinek felőle, csak magába főzte, mig arra a gondolatra jött, hogy a királyfi bizonyosan szerelmös, azér olyan gondolkozó. Történt ecczör, hogy a király csak a királyfival ketten voltak a királyi rezsedencia ebédlő szobájába, az öreg király kartőn fogta a fiát, bévezette az ódalszobába, amely teli volt mindenféle szép leányi képekkel, s azt mondá a fiának: Te édes fiam, nagyon kedvetlenül viseled magadot; jó vóna, ha megházasodnál, lásd ebbe a szobába minden császároknak, királyoknak és fejedelmeknek leányaik le vannak festve, tetszésöd szerint választhatsz; amelyik leginkább szüved szerént való, azt hozom feleségül neked, csak jobb kedvödet lássam. - Jaj édes király atyám, felelé a királyfi, se a szerelöm, se a házasság nem bánt ingömet, hanem az a gondolat szomorit, hogy minden emböröknek, még a királyoknak is ecczör meg kell halni; szeretném tehát olyan birodalmat födözni föl, ahol a halálnak nincs hatalma; el is határoztam magamba, hogy ha a lábam térgyig vásik is, addig menyek, mig ilyent találok. A mese folytatása