Szekely nepmesek

Viritó Pál Egyszer tizenkét vadász, mikor, mikor nem, nincs megírva, vadászott egy nagy sûrû erdõben. A kopók egyszer csak hajtani kezdtek egy rókát, a róka pedig, hogy kikaphatott az erdõbõl, egyenesen befutott egy rongyos malomba. Kérlelni kezdte a molnárt, hogy rejtse el õt valahova, mert ha a vadászok itt teremnek, vége az életének. A molnár felkapta a rókát a két hátulsó lábánál fogva, bevetette egy üres szuszékba, s ráverte a lakatot. A vadászok csakhamar odaérkeznek, s kérdezik, hogy hova lett a róka. A molnárnak tudni kell róla, mert látták, hogy éppen a malomba futott be a kopók elõl. A molnár azt felelte, hogy õ nem tud róla semmit, lehet, hogy itt a malomárok mellett elrejtette magát a nádasba. A vadászok keresték egy darabig a rókát, de hogy nem találták, elmentek vissza az erdõbe. Mikor a vadászok már messze jártak, a róka kérni kezdte a molnárt, hogy bocsássa ki õt a szuszékból. A molnár ki is vette, s a róka azt mondta neki: - No, te molnár, amiért megtartottad az életemet, én sem leszek háládatlan hozzád. Most elég szegény vagy ebben a rongyos malomban, de meglátod, úrrá teszlek - avval elbúcsúzott s elfutott. Nem telt bele három nap, s megint beállított a róka a malomba, egy nagy rézgomolyát hozott a szájában, s azt mondta: - No, te molnár, te Viritó Pál - így hívták a molnárt -, ezt a gomolyát tedd el jó helyre, hogy ebben hiba ne legyen, ezen semmi karcolás ne essék, még jó hasznát veheted, ha a szerencse megsegít - avval megint elfutott. A mese folytatása   A szegény csizmadia és a Szélkirály Annyi gyermeke volt egy csizmadiának, mint a rosta lyuka, még eggyel több. A szegény ember éjet és napot eggyé tett, úgy dolgozott, hogy ezt a sok gyermeket eltarthassa, mégis neki Péntek urammal kellett rokonságot tartani, vagyis mindennap böjtölni, hogy napról napra elélhessenek. Történt egyszer, hogy egy gazdag ember sok munkája után néki egy véka lisztet adott. Ahogy megy haza a szegény csizmadia a liszttel, kapja magát a szél, utána megy, s mind elviszi a vékából, ami benne volt, úgyhogy mikor hazaért, csak az üres vékával állított az éhes gyermekek elé. - Hát ez már mégiscsak sok - azt mondja a szegény ember keservében -, én elmegyek, hogy megkérdezzem azt a Szélkirályt, hogy volt szíve elvenni az én kevés lisztemet. Elindul, s megy hegyen-völgyön, erdõn-mezõn keresztül. Elmegyen hetedhét országon is túl, míg végre elérkezik egy szép mezõségre, s ahogy ezen a mezõségen néz ide is, tova is, meglát feléje közeledni egy forgószelet, mely dühösen sodorja az út porát a magasba. Megretten a szegény csizmadia, lekapja a kalapját, s leborul a földre, hogy ha lehet, megmeneküljön a forgószél dühétõl. - Köszönd meg - szólalt meg a szél -, hogy megismertél, és tiszteleted nekem mint Szélkirálynak megtetted, mert különben pórul jártál volna. Hol jársz, mit keresel itt? - Uram - mondta magához térve a szegény ember -, éppen felségedhez jöttem elégtételt kérni. A minap nagy munkámmal egy véka lisztet szereztem, s amint vittem haza, valami szélúrfi csúfságból mind széthordta, s most a családom otthon éhezik. A mese folytatása   Rózsa királyfi Volt egy királynak három fia. Ellenség ütött az országra, azt elfoglalta, a király is elesett. A királyfiak jó vadászok voltak, hárman három vadászkutyával odébb állottak a veszedelembõl. Sokáig mentek, azt sem tudták, hova, végre egy legmagasabb havastetõn, ahol az út elágazott, elhatározták, hogy elválnak egymástól, külön-külön próbálnak szerencsét. Megegyeztek, hogy egy magas fa hegyibe felállítanak egy hosszú póznát, s arra felkötnek egy fehér kendõt, amelyik a kendõt véresnek látja, induljon a testvérei után, mert valamelyiknek veszedelme van. A legkisebb királyfi akit Rózsának hívtak, bal fele indult, a másik kettõ jobb fele. Rózsa, mikor a hetedik havasba is bejutott, jó messze, meglátott ott egy szép kastélyt, s abba betért, mint fáradt utazó, hogy megszálljon. Megnyílik este nagy dörömböléssel a kastély kapuja, hát hét nagy óriás állít be az udvarra s onnét a házba. Akkora volt mindegyik, mint egy nagy torony. Rózsa ijedtében az ágy alá suhant, de az óriások mihelyt beléptek, egyik azt mondta: - Ci, milyen emberbûz van itt! Megkeresték Rózsát, megtalálták, összeaprították, mint a torzsát, s az ablakon kihányták. A mese folytatása   Királyfi Kis Miklós Egyszer volt egy király, s annak volt egy jó felesége. Mikor a királyné esztendeje férjhezment asszony volt, született neki egy szép kicsi fia. De az a fiú olyan síró volt, hogy mikor született, sírni kezdett, s a sírást el sem hagyta, hanem éjjel-nappal folyvást, örökké sírt két álló esztendeig. A király s a királyné éjjel sem alhatott a gyermek sírása miatt. Végül is összegyûjtötték a tudósasszonyokat s a híres orvosokat az egész országból, hátha azok valami módon el tudnák hagyatni a sírást avval a gyermekkel. A híres orvosok s a tudósasszonyok mindent elkövettek, amit gondolhattak, de semmire se mentek, a gyermek mind csak sírt folytonosan. Volt ott a városban egy afféle szerencsemondó öreg cigányasszony. Az is meghallotta, hogy meg van a király szomorodva a gyermek sírása miatt. Elment hozzá, s azt mondta neki: - Felséges király, mit fizetsz nekem, ha el tudom hagyatni a gyermekkel a sírást? A király azt felelte: - No, ha te meg, tudod tenni, hogy ez a gyermek ne sírjon, én mindent adok neked, amire csak szükséged van, s azután is, amíg élsz, az én udvaromból üres kézzel el nem mész. A vén cigányné közel ment a gyermekhez, s azt mondta neki:  - Ne sírj, ne sírj, Királyfiú Kis Miklós, mert mikor betöltöd a tizenhét esztendõt, én neked megszerzem Lételenország királyának a leányát, s neked olyan szép feleséged lesz, amilyen még soha senkinek. nem volt kerek e világon. A vén cigányné ezt így elmondotta háromszor egymás után, s a gyermek arra úgy elhallgatott, hogy csak egy nyikkantást sem sírt azután, s jó hallgató gyermek lett belõle. A király ezen nagyon megörvendett, s annyi mindent adott a vén cigánynénak, hogy az alig bírta haza vinni. Volt már mit adjon otthon a purdéknak. A mese folytatása   A kicsi dió Élt egyszer egy szegény ember, s annak annyi volt a gyermeke, mint a hangyaboly. A gyermekek sokszor harmadnapig sem kaptak egy falat kenyeret, olyan nagy szükség volt a háznál. A szegény ember azért elindult, hogy valami kevés ennivalót keressen a gyermekei számára. Amint megy egy erdõs helyen, eleibe áll az ördög ember képében, s azt kérdi tõle: - Hova mész, te szegény ember? - Én megyek, hogy egy kis élelmet szerezzek a gyermekeimnek, ha valamihez nem fogok, mind meghalnak étlen - feleli a szegény ember. Arra azt mondja az ördög: - Azért egy tapodtat se menj tovább, majd én adok neked egy olyan portékát, amit ha okosan használsz, gazdag leszel, s nem lesz soha szükség a házadnál. Nesze ez a kicsi dió, ennek az a tulajdonsága, hogy akármit parancsolsz neki, mindjárt meglesz egyszeribe. - De hát én azért neked mit adjak? - azt kérdi a szegény ember. - Én nem kérek sokat - feleli az ördög -, csak azt add nekem, amit te nem tudsz a házadnál. A szegény ember gondolkodik, hogy mi volna az, amit õ nem tud. De semmi eszébe nem jutott, s minthogy erõsen meg volt szorulva, odaígérte. Akkor az ördög átadta a diót a szegény embernek, s elváltak egymástól. A mese folytatása   Az egyszeri asszony meg az ördög Egyszer volt egy asszony, de az a világon mindent visszájára cselekedett. Egyszer mondja az ura, hogy hozza ki korábban az ebédet a szántóba. Õ bizony csak azért is legkésõbbre vitte. Máskor azt mondta, hogy vigyen jobb ételeket, de õ annál rosszabbakat vitt. Egyszer az ura másképpen kezdi. Azt mondja neki: - No, te feleség, nehogy az ételt hamar kihozd, nehogy töltött tyúkot, palacsintát hozz, mert szántónak nem való. Az asszony bizony csak azért is a leghamarább kivitte az ételt, mégpedig töltött tyúkot, palacsintát. Másnap nekiáll az ura, és ás egy mély gödröt a szántóföld végében. Hát egyszer az ebéddel jön a felesége. Leülnek a gödör mellé enni. Azt mondja az ember az asszonynak: - Hé, feleség, nehogy közel menj a gödörhöz, mert beleesel. De bizony az asszony azért is közelebb ment. - Vigyázz, feleség, ne essél bele a gödörbe! De az asszony csak azért is beleesett. Az ember bizony otthagyta, elment haza. Az asszony eleget akart kijönni, de nem tudott. Egyszer azt mondja magában: - Bárcsak valaki, az ördög innen kivinne! A mese folytatása   Borsszem Jankó Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még azon is túl, egy falu. Volt a faluban egy házaspár, aki sokat búsult amiatt, hogy nekik három leányuk volt, s azokat elrabolta a sárkány, s most már nekik nincsen egy gyermekük sem. Kivált az asszony sírna még ma is, ha csudálatos módon egy fia nem született volna. De született, mégpedig, amint mondám, csudálatosan, mert mikor egyszer az asszony reggel a házat seperte, lelt egy borsszemet, lenyelte, s amint nyelte, felfohászkodott, hogy bárcsak az isten egy akkora fiat adna neki, mint egy borsszem. Hát harmadnapra született is egy fia, de az csak akkora volt, mint egy borsszem, s azért elnevezték Borsszem Jankónak. Jankóból pedig hamar ember lett, mert harmadnapra már beszélt, már futkározott a házban, evett-ivott magától. Egyszer azt mondja az anyjának: - Édesanyám, igazán mondd meg nekem, volt-e nekem valaha néném vagy bátyám. - Igazat mondok, édes fiam - sóhajtott az anyja -, bár elõre tudom, hogy tégedet elveszítlek miatta - s elmondotta, hogy volt még három leánya, de a nagyobbikat a háromfejû, a közbensõt a hatfejû, a legkisebbiket meg a tizenkétfejû sárkány ragadta el ezelõtt pár esztendõvel. - Elhiszem, anyám - azt mondja Jankó -, de most már mondd meg azt is, hogy hol találom meg õket, hova menjek utánuk. - Megmondom azt is - azt mondja az anyja. - Van az erdõn egy mély lik a föld alatt. Van az udvarunkon egy körtefa, amelyik minden éjjel azon a likon leszáll a másvilágra, s csak reggel jön haza. Ezen a fán jöttek fel a sárkányok is, s vitték el a három nénédet egymás után három éjjel. - Jól van - azt mondja Jankó -, most menj el, édesanyám, süss nekem igen hamar a tejeddel útra három pogácsát, addig, amíg kimegyek apámhoz a mezõre, hogy elbúcsúzzam tõle. Ott termett Jankó, ahol nem is vetettek. Egyszer csak hallja az apja, hogy valaki nagyban rikoltoz: - Csá, Daru, csá, te Szilaj, hó meg, Binda a barázdában! Hát látja, hogy sürög-forog mind a négy ökör, mint a szél, alig gyõzi az ökrök után az ekeszarvat fogni. De azért a munka igen jól folyik, a barázda egyenes, mint a nyíl, hiba sehol sincs. Néhány perc, hát a földje, egy egész hold, meg van szántva. A mese folytatása   Az álomlátó fiú Egyszer volt egy szegény ember, annak volt tizenhat gyermeke, mind fiú. A tizenhat közül a legkisebb azt mondta egyszer az anyjának: - Édesanyám, süssön nekem pogácsát hamuba, hadd menjek el szolgálni. Az édesanyja sütött neki pogácsát, s a kisfiú megindult hetedhét ország ellen. Amint megy, mendegél, hát összetalálkozik egy jó gazdával, szántott négy ökörrel egyedül. Megszólítja a fiút: - Hová mész, fiam? - Én, édes gazduram, megyek szolgálni, ha helyem kerül valahol. - Gyere el hozzám - azt mondja a gazda. - Hadd lám, tudnád-e hajtani a négy ökröt, hogy szántsunk ketten. Elveszi a fiú az ostort, s hajtja a négy ökröt, fordulnak vagy kettõt. Látja a gazda, hogy jó mozgású gyermek, s megkérdi: - Hát, te fiú, ettél-e valamit? Azt mondja a fiú: - Harminckét hete, hogy utazom, gazduram, még a pogácsám, ahogy elhoztam hazulról, azon egy állapotban van. - Hát lássuk azt a pogácsát, milyen! Elõveszi a fiú a pogácsát s odaadja: - No, gazduram, itt van, törjön belõle s kóstolja meg. Elveszi a gazda, próbál törni belõle, s hát nem tud. - Miféle pogácsa ez, te, hogy én ebbõl nem tudok törni? Azt feleli a fiú: - Ebbõl, gazduram, nem is tud törni senki, mert ezt édesanyám sütötte nekem. Én evvel tíz esztendeig is meg kell, hogy érjem, s addig meg nem éhezem, amíg a tarisznyámban van. Elteszi a fiú a pogácsát, elvégzik a szántást, s elmennek haza. A jó gazdának a felesége nagyon örvendett, hogy az ura nekik milyen ügyes kis szolgát fogadott. Feltarisznyálta jól. A mese folytatása   Nád Péter Nos tehát egy időben vólt egy igen nagy gazdag király. Annak a királynak volt egyetlenegy szép fia. Azt mondja a királynak a fia: «Édesapám, eresszen el engem a tizenkét jágerrel vadászni». Azt mondja az édesapja: «El is eresztenélek, édes fiam, de nem birod meg a ló rázását.» Azt mondja a kis fiu: «Legyen szives nyergeltesse fel a lovat, a tizenkét jágert készíttesse el, hogy azokkal elmehessek, ha meg is ráz a ló egy kisség.» Avval nekiállt s kimennek a vadászhelyre, a havasra s itt megállapodnak egy fa alatt. Itt mondja a kis fiu: «Kedves társaim, én meg vagyok bággyadva s lefekszem, ti tizeneggyen menjetek vadászni a tizenkettedik maradjon itten.» El is menyen a tizenegy jáger vadászni s a tizenkettedik ott marad mellette. Egyszer az uton három királykisasszony menyen el. Azt mondja a legnagyobbik: «Kedves hugom, né milyen szép királyfiu fekszik ott; ha én ezt magaménak tudnám tenni, az egész katonaságot egy orsófonálból egy esztendeig ki tudnám állani.» Azt mondja arra a közbelső leány: «Ha én ezt a királyfit magaménak tehetnem, egy árpacipóból az egész katonaságot ki tudnám tartani.» Mondja a legkisebbik: «Kedves két néném, ha magamévá tehetnem azt a királyfiut, olyan tizenkét aranyhaju gyermeket szülnék neki, mint tizenkét tulipánt.» A mese folytatása   A házasodni akaró királyfiú Egyszer vót, hol nem vót, hetedhétországon tul; ahol a bolhát rézpatkóval verték, hogy a sulyba a fenékbe meg ne botorkázzék. Egyszer volt egy ögyvez királyné, annak vót egyetlen egy fia. Erőltette az édesanyja a fiát, hogy párosodjék meg, de azt mondotta volna j'az fia: «Miért párosodjam meg édesanyám, mikor még nagyon nevendék vagyok megpárosodni.» «De mégis, édes fiam, kiváncsi volnék s várnám aztat, hogy te megpárosodjál, mert én már mindjárt odakerülök, hogy ma-hónap az életem, s szeretném tudni, hogy hogy élhetsz a tulajdon pároddal.» «No édesanyám ugylátszik, hogy nagy kivánsága engem megpárosítani, tarisnyájjon hát fel engemet, hátha a jó Isten rendelne nekem egy jó tássat valahol.» Elindult a fia s megérkezik egy nagy havasba. Ottan meglát egy nyáj aranyszörü juhot s egy óriás ember őrizé. Azt kérdi az óriás ember: «Mit keresel itt, te emberiszing, hogy vetődtél ide, ahova még a madár se jár.» «Elindultam szerencsét próbálni» - felelé a fiu. «Nohát gyere te hozzám», - mondja az óriás ember - «szállásba écczakára, majd én meg fogom neked mondani, hol találod meg a szerencsét». Ezzel elindultak a nyáj juhokkal elé a szálláshoz. Behajtja az óriás ember turma vaslappancsa alá, ő bemenyen a setét kőpalotába s mondja a kis fiunak: «Arra kérlek te küs fiu, nagyon nyughatnám vagyok, egy küsnyég meg akarok pihenni, légy szives ottan a szegletbe a kád tejet fórrald fel. Mikor az a tej legjobban lobog, kőccsél fel ingemet, hogy keveset használhassál belőle.» A mese folytatása

Az apám lakoldalma Ecczer csak azon veszem eszre magamot, hogy hát apám házasodni akar, s anyámot meg akarja venni. - Azt mongya nekem apám: Eriggy a malomba, s őrless a lakadalomra kenyérnek valót! - Rajta szegén! kapom én frissen magamot, mind eme könnyű fickó, keresek egy átalvetőt, fel, viszek a hijjuba három tarisnyát, s megtőtök kilenc surgyét ojan dalnoki búzával, mind a makk, s mind a kilencet ecczerre vállamra billentem, s kiviszem a szekérre. Kivezetem az ökrököt, s bé akarom fogni, de hát egyik sem tanál a régi hejjire, fogom a csást hócsból, a hócsost csából s úgy jól tanál. Poróbálom a járompálcát, s hát nem tanál a hejjire; dugom egyik hejjett a lapát nyelit, másik hejjett a kötőrudat s úgy jól van a dolog. Elmenyek a malomba, s mikor odaérek, megállíttom az ökrököt, felütöm az ostor nyelit előttik a fődbe, nehogy megindujjanak; magam pedég bémenyek a malomba, hadd hijjam a mónárt, hogy a buzát segíttsen béhordani. Egyetlen egy lelket sem kaptam benn a malomba. Nezek széjjel az ágy alá, s a pest megi, s hát látom, hogy a ződ kancsó nincs ott a szegen; abból megtuttam, hogy a malom oda van eprészni. Gondolom, hogy immán ha ennibe van, szép békességesen haza várom; de eszembe jut, hogy nem igen szokása haza sietni, s a mig eléjön, én addég meg se őszülhetek, - osztág az ökröknek es bajosocska esztendőről esztendőre várakozni, mett nem es hoztam vót nekik, mit enni aggyak. Utánna iramodom hát sebess kutyafuttába ki a bérczre, s hát ott szimatol a bokrok között! vágok egy istenes jó husángot, kosztolni kezdem két ódalba, a hogy csak tőllem lehetett; még ecczer jól neki huzom a husángot, s a mig rea sójtottam vóna, hallom messzüről, hogy megzerdül oda bé a vőgybe, s hát ugy őröl, ugyan zakatol: eppen az én buzámot járta. A mese folytatása   A két gazdag ember gyermeke Lakott egy országnak két szegletibe messze egymástól két gazdag ember. Egyiknek fia lett, s a másiknak leánya. Mind a ketten meghitták egymást komának, s a keresztelőbe arra egyeztek, hogy a gyermekeiket összeházasittsák. Nőttek a gyermekek; de munka nélkül s mind kényes beczék. Hogy megnőttek, őkët essze es házasitották. Csakhamar meghót mind a kettőnek apja annya; ők magikra marattak, a világhoz nem értettek, a gazdasághoz semmit sem tuttak. A jobbágyok, zsellérek vellik azt csinálták, a mit akartak, főggyik mind megburjányosodott, a buzáskas mind megürült, s megkeztek szegényedni. Ecczer a gazdának eszibe jut, hogy a vásárba kéne menni, met az apjától es ugy látta vót. Elindult vásárba, s elhajtotta a még meglévő fiatal pár szép ökrit es. Uttyába találkozott egy lakadalommal, s annak ugy köszönt: Isten őrözze kjeteket ijen szomoru változástól, s a megszomorodottaknak aggyon vigasztalást! Ő ezt az apjától ecczer a halottas háznál igy hallotta vót. Megharagusznak ezétt rea a lakadalmasok, mett ékkicsitt jó vérikbe vótak, s jól megczibájják; azt mongyák neki: mácczor ha ijen dógot látsz, tartsd fel a kalapodat a botod végibe, s örömödbe rikótozz! Tovább menyen, s egy erdő széjibe találkozik valami mészárosokkal, a kik kövér disznyókat hajtottak; kapja a kalapját, feltartsa a bottya végibe, s rikótozni kezd. A disznyók megijednek, s mind bérugaszkodnak szerteszéjjel az erdőbe. A mészárosok őt jól elpáhojják s azt mongyák: mácczor, ha ijen dógot látsz, mongyad: az isten ágya meg egy hejjibe kettővel! A mese folytatása   A halhatatlanságra vágyó királyfi Ecczör volt hol nem volt, hetedhét országon, még azon is tul, még az Operencián is tul, bédőlt kemencének kidőlt ódalába, vén asszony szoknyájának a hetvenhetedik ráncába volt egy fejér bolha, annak a köllős-közepibe volt egy fényös királyi város, a városba pedig lakott egy öreg-rend király, kinek volt egyetlenegy jóramenendő fia, - elég az hezza, hogy a király sokat remélt ebből a fiából, azér őtöt kitanittatta minden iskolai tudományokra, aztán elküldötte külső országokra látni, hallani, tapasztalni. - Oda is országolt több esztendeig a királyfi, mig végre az apja kévánságára hazatelepődött; - de a királyfinak a sok járáskelésbe egészen elváltozott a természete, gondolkodóvá és szomorkodóvá lött, - ezen az öreg király erősen megütődött s gondolkodott, hogy mi lehet ennek a nagy változásnak az oka? de nem szólott senkinek felőle, csak magába főzte, mig arra a gondolatra jött, hogy a királyfi bizonyosan szerelmös, azér olyan gondolkozó. Történt ecczör, hogy a király csak a királyfival ketten voltak a királyi rezsedencia ebédlő szobájába, az öreg király kartőn fogta a fiát, bévezette az ódalszobába, amely teli volt mindenféle szép leányi képekkel, s azt mondá a fiának: Te édes fiam, nagyon kedvetlenül viseled magadot; jó vóna, ha megházasodnál, lásd ebbe a szobába minden császároknak, királyoknak és fejedelmeknek leányaik le vannak festve, tetszésöd szerint választhatsz; amelyik leginkább szüved szerént való, azt hozom feleségül neked, csak jobb kedvödet lássam. - Jaj édes király atyám, felelé a királyfi, se a szerelöm, se a házasság nem bánt ingömet, hanem az a gondolat szomorit, hogy minden emböröknek, még a királyoknak is ecczör meg kell halni; szeretném tehát olyan birodalmat födözni föl, ahol a halálnak nincs hatalma; el is határoztam magamba, hogy ha a lábam térgyig vásik is, addig menyek, mig ilyent találok. A mese folytatása

Tunder orszag az en hazam...!

                                                                            / Koltay Gergely / Volt valamikor egy régi világ Akkor élt apám, dédapám, nagyapám Tették a dolgukat, nem kérdeztek semmit Tudták az életet, jó volt magyarnak lenni!

  

Irma blogja Székelyvarság: Otthon édes otthon

Irma blogja Székelyvarság: Otthon édes otthon: “Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a b...

Otthon édes otthon

“Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.
Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.
Ez az otthon.
Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.
Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.
A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él.
Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.”
(Wass Albert: Otthon)

 “Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban.
Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.”
(Wass Albert: Csaba)

György Emőke

Ó, zöld fenyő!

Ó, zöld fenyő, ki Hargita hegyein állsz
Onnan, a magasból te olyan sokat látsz
Erdély szorgos népét, munkáját, küzdelmét
Mélyre szántó bánatát, derűs jókedvét
Lenézel a völgybe, szegény székely népre
Fenséges magasból, apró, dolgos kézre
Sok, borús tekintet reménnyel néz fel rád
Bízva abban, hogy Isten majd jó sorsot ád
Te, mint védelmező úgy őrködsz felettük
Örökkévalóságod növeli hitük
Belátsz minden házba, ólba és pajtába
Székely tiszta szívbe, annak mély sorsába
Anyalélekbe, ki fiát haza hívja
Mert el kellett menni, a messzi távolba
Kisgyermek szemébe, kinek elment apja
Idegen földekre, munkáért kutatva
Ó, zöld fenyő, te azt is látod, figyeled
Szántóidat, hogy műveli meg hű néped
Áldott a verejték, kipirult arcukon
Zengő nóta táncol, nevető ajkukon
Ha testüket görcsös szenvedés uralja
És ha a balsors csak őket sanyargatja
Ott fenn, ó zöld fenyő te igazán tudod
Fiaidnak, csak a sorstalanság jutott
Az anyakebel is mostohán fogadta
Itthon, mint kisebbséget, őt kitagadta
Hol van az édes otthon? - mondd, ó zöld fenyő
Hol a házi kenyér és dagasztóteknő?
Te vagy, ki nem hagyod Erdélyt soha árván
Rendületlenül állasz szép folyói partján
Gondoskodó atyjaként hithű népednek
Örök részese, a mindennapi létnek
Beléjük leheled, az erőt, kitartást
Vérző sebeikre hozod a gyógyulást
Ó, zöld fenyő te vagy a meleg tüzelő
Zord, fagyos télben, kályhánkban hideg-nyelő
Illatodat áhítva szívja be néped
Királynak is, gyámnak is tartanak téged
Menedék vagy, forró, tikkasztó hőségben
Éppen úgy, mint a hűvös esőzésekben
Ó, áldott, halhatatlan, örök fenyőfa
Vigyázz a testvérre, Marosra és Oltra
Erdély mesésen szép, csodás tájaira
Népednek az otthont adó házaira
Susogjál nekik vigasztaló dalokat
Tárd ki feléjük erős, nagy karjaidat
Élhessenek úgy, mint te: büszkén s örökké
Szívük, mint tiéd: fenn a Teremtőé...
2006. február 18.

E  M  L  É  K  E  Z  Z  Ü  N  K!

1849. október 6.

Ábrányi Emil: Október hatodikán Amennyi könny van a szemekben, Hulljon ki lassan, permetegben, S elsírva mind, kezdd újra még; Siratni őket nincs elég! Nő, könnyeid peregjenek, Mint szerte hulló gyöngyszemek. S te férfi-szív, zord mint a kő, Olvadj, ne szégyelld! Könny, elő! Légy forrás, szirtből szökkenő. Hulljon ki mind, gyász árjaként, Amennyi könny van a szemekben! Ahány fohászt szül ember ajka, A legnemesebbet fölsóhajtva, Mit a tusázó szív terem, Mikor szent búja végtelen... Fohász, a mélyek mélyeiből: Értük szakadjon égre föl! Istent, ha alszik, verje fel A gyász s iszony regéivel!... Vihar gyanánt zokogja el E nap setét történetét Ahány fohászt szül ember ajka! Ahány virágot kéz letéphet, Még hervadatlant, ifjat, épet, Díszít ni a halált vele: Jöve! tegyük kövükre le. Mosolygó, szép menyasszony, add Mirtuszból font koszorúdat. Oltárra fűzött friss virág Jer méltóbb helyre: fonjad át Kilenc bitó talapzatát! Itt haltak, itt! E helyre vidd Ahány virágot kéz letéphet! Amennyi villám van az égben, Szülemlő rémes, vad sötétben, Mikor a nemző fergeteg A bősz felhőt csókolja meg S nász-táncot jár a föld pora: Sújtson le, mint nyíl zápora! Ahány bakó, ahány cseléd Az árulást szolgálja még: Szaggassa, törje, zúzza szét! Álljon e rút fajon bosszút Amennyi villám van az égben! 

 

Virágvasárnap Erdély

Az ünnep arra emlékeztet, hogy szenvedése előtt Jézus felment Jeruzsálembe, hogy az ünnepi pászkavacsorát ott költse el tanítványaival. Az Olajfák hegyénél két tanítványát előreküldte egy szamárcsikóért, amelyen még nem ült ember, majd ezen vonult be a városba. Az ujjongó nép pálmaágakkal integetett, innen a latin elnevezés: Dominica in palmis de passione Domini, azaz pálmavasárnap az Úr szenvedéséről. Azokban az országokban – mint hazánkban is -, ahol nincs pálma, barkát szentelnek meg a katolikus papok virágvasárnap. A barka beszerzésére az ünnep vigíliáján, azaz szombaton kerül sor, egyes helyeken ez a harangozó feladata, máshol lányok, legények és gyerekek szedik a fűzfabarkát. A virágvasárnapi szertartás a barkaszenteléssel kezdődik, majd körmenettel folytatódik. A szentmisében ekkor olvassák fel Jézus szenvedéstörténetét, a passiót Szent Máté evangéliumából. A megszentelt barkát elégetik a következő év hamvazószerdája előtt, és ezzel hamvazza a pap a híveket. A szentelt barkához országszerte számos hiedelem fűződik. A legelterjedtebb szerint ha a templomból jövet lenyeljük egy szemét, az megvéd a betegségektől, főleg a torokfájástól. Egyes helyeken úgy tartják, hogy a megszentelt barkát nem szabad a házba bevinni, mert akkor nyáron sok légy lesz, ezért azt a padlásra, ablakba, házereszre akasztják. Elterjedt hiedelem, hogy égiháborúkor a barka megvéd a villámcsapás ellen. Más helyeken, például Gyimesben csak a szentelt barkát lehet bevinni a házba, mert ha megszenteletlenül kerül oda, elhullnak a csirkék és egyéb aprójószágok. Virágvasárnapon tilos a munka, s főként a mulatság. A Mátraalján úgy tartják, hogy ekkor nem szabad táncolni, mert letáncolnák a fákról a virágot. A népszokás szerint ekkor jó elvetni a virágmagvakat, mert szebbek és illatosabbak lesznek.

 Húsvéti szokások

Húsvéti szokások Habár mára már elavultak a régi szokások egyesek közülük, ha más formában is de megjelennek. Mai húsvéti szokásaink közé tartozik a tojásfestés, kapulopás, locsolás, fadíszítés. Ki-béden húsvét előtti vasárnap, azaz Virágvasárnap tartandó a reformátusukhoz illő konfirmálás. Ilyenkor kisebb termetű fenyőfákat vagy fenyőfa ágakat szalagokkal díszítenek fel, amelyek a konfirmálási szertartás alatt ékesítik a templomot. Egy hét múlva a szombatról vasárnapra virradó éjszaka az ifjak ezekkel a fákkal vagy ágakkal díszítik "kedvenc" leányuk háza tetejét vagy kapuját. Ha netalántán a leány barátságtalan lenne a legényekkel szemben, ezek bosszúból háza tájékán kárt tesznek. A bosszú : fenyőfa helyett kórét (törökbúzaszárat) raknak a háztetőre, kaput lopnak, hidat felszednek. Ha a fiuknak minden elővigyázatosság ellenére sikerül ellopniuk a kaput, eldugják, ezért a ház leányának másnap meg kell keresnie. Vasárnap a pihenés napja hiszen hétfőn újra útnak indulnak a falu ifjai. Hétfő a locsolás napja amikor is kisebb csapatokba összeverődve mennek a lányos házakhoz öntözni a fiuk. A szebbnél szebb verseket, az illatos parfümöket vagy akár a vödör vizet a lányok kortól függően piros (színes) tojásokkal, süteménnyel, borral, pálinkával vagy pénzzel jutalmazzák. A húsvéti finomságokat Nagypénteken szokás előkészíteni.Természetesen nem maradhat el az ünnepi előadás és bál sem. Juhász László Húsvéti köszöntő Farsang után pontosan hét hétre Mikor Krisztus Urunk feltámadott, Díszruhában megyek szent misére, A Mindenhatónak hálát mondok. Másnap, hétfőn korán reggel kelek, Újra felveszem a díszruhámat, A zsebembe szagos vizet teszek, Meglátogatom kedves babámat. Bekopogok, kis versikét mondok, Kölnivízzel bőven meglocsolom, Hogy az arcán ne legyenek gondok, Üde bája soha ne hervadjon. Asztalhoz hív, rajta sonkát látok; Kolbászt, tojást, márkás üvegeket. Borral teli pohárral kívánok.

 Kellemes Húsvéti Ünnepeket.

"Erdély az emberi lélek virágoskertje, melynek békés és szelíd összhangját megérzi az átutazó, s örömét leli benne. (....)
Vannak a világon szebb vidékek. Magoss ab hegyek, gazdagabb vizek, fényesebb városok. De békésebb esték, szelídebb szellők, kékebb égbolt, színesebb virágok,békésebb emberek sehol sincsenek isten szabad ege alatt."     Wass Albert


Kirándulási lehetőségek!

 Farkaslaka

Farkaslaka a Felső-Nyitómente legjelentősebb községe. Farkaslaka és Tamási Áron - a falu és az író - eggyé nőtt a hely- és a környékbeliek tudatában. Tamási sírját és az emlékművet naponta felkeresik, a Tamási-emlékház (szülőház) főleg a nyári idényben látogatott. Farkaslaka a magyar irodalom klasszikus zarándokhelye lett. A külföldön is ismert irodalmi vonatkozások mellett a falu jelentős gazdasági eredményeket (fakitermelés, szénégetés, háziipar) tudott és tud felmutatni. Farkaslaka a Felső-Nyikó völgyében, a Nyikó mindkét partján, a Gordon-tető (953 m) nyugati előterében, 540-580 m magasságban települt. A falu házai a régi országút két oldalán sorakoznak, és helyenként meredek lejárók teremtenek kapcsolatot a Nyikó-völgyi utcákkal. Ez a régi út a Kalonda Fenyőút-hegyére vezetett fel. Orbán Balázs említi, hogy Farkaslaka a Gordon nevű hegy végbütüje alatt fekszik, és egy század óta vált el Szentlélektől.

Tamási Áron sírja

A székelység nagy írója Farkaslaka nyugati szélén, a római katolikus templom és temető mögötti virágos parkban, a két cserefa között nyugszik. A sírhelyhez a parkoló mellett emelt székelykapu (a rovásírásos székelykaput Jakab Árpád agrármérnök faragtatta Máréfalván) alatt áthaladva, egy kis sétányon juthatunk. A sír mögött a Tamási-emlékművet tekinthetjük meg. Tamási végakarata volt (olvasható az 1966. május 19-én kelt végrendeletében), hogy szülőfalujában, Farkaslakán helyezzék örök nyugalomra. Kányádi Sándor (1966) verséből idézzük: "Kívánhat-é ember többet / Derékaljnak szülőföldet / S két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek."

Tamási-emlékmű (a Templomdombon, a sírkert előterében)

Szervátiusz Jenő és fia, Tibor alkotása (1972-74). Tamási művének és hitvallásának értékeit vetíti elénk. A Tamási-emlékmű a Hargitáról, a tizenhétfalusi legelőről, Medveferedőből (ahol az "Úr asztala" nevet viselte) ide szállított, 3 méter magas, átlag 1 méter széles, közel 2 m3 nagyságú, 8 tonnányi andezitsziklából készült. Sütő András szavaival "több tonnás hegyibeszéd" Tamási hőseit ábrázolja: Magdót, az "Énekes madár" ifjú szerelmesét, Jégtörő Mátyást és az ördögöt, akit megbicskáztak a csíkszentmihályi farsangon (Ördögváltozás Csíkban), meg Ábelt, a hargitai pásztorfiút, aki Amerikában döbbent rá az igazságra: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne...".

A római katolikus templom

 

1842-1848 között épült a falutól nyugatra emelkedő Templom-dombon, 581 m magasságban. Védőszentje Nepomuki Szent János. A templom méretei: 47 m hosszú, 15,80 m széles, tornya 38 m magas. Az osztrák klasszicizmus falusi templomtípusainak egyike, amely egyszerűsített klasszicizáló-barokk berendezést kapott. A jelenleg harangokat Nagyszebenben öntették 1927-ben. Az orgona 1865-ben készült (Mátisfalvi Szőcs Sámuel építette). A templom előterében az 1914-18-ban elesett helybeliek emlékműve áll. A templom freskói aradi festőtestvérek műve.

Tamási Áron-emlékház (Tamási szülőháza, emlékmúzeum Nagy u. 238. sz.)

A Tamási-emlékházat 1972. szeptember 24-én avatták fel. Közel 150 éves, faboronás, háromosztatú, zsindelyes ház. 1970-től 1982-ig Tamási Gáspár, az író testvéröccse volt a ház gondnoka, majd 1982-től Tamási Erzsébet, az író húga és férje Sipos Ferenc. A csűrt Tamási Gáspár építtette. Az első szobában, a "nagy házban" Tamási emlékkiállítás látható a Tamási család szobabelső berendezéseivel, Tamási Áron használati tárgyaival, majd Tamási alkotásaiból, irományaiból, leveleiből és fényképeiből válogatott gyűjtemény tekinthető meg. Az asztalon a családi fényképalbum és emlékkönyv látható. Tamási Áron a külső "kicsi" házban (szobában) született 1897. szeptember 19-én. A múzeum gondnokságát ma Tamási legkisebb testvére, Erzsi néni látja el.

Kirándulás a környéken.

Székely-szentléleki római katolikus templom:

Szentlélek katolikus temploma szép arányú, többször átépített, középkori eredetű gótikus épület. A templomot alacsony kőfal övezi.