Zene-oldal

Music Playlist a MixPod.com

A TIZENHÁROM ARADI VÉRTANU.

Juhász Gyula: Vértanúink

"Jaj de búsan süt le az őszi nap sugara
Az aradi vártömlöc nagy ablakára.
Szánja azt a tizenhárom magyar vitézt
Ki a börtön fenekén a halálra néz.

Elítélték sorban mind a tizenhármat,
Szőtték-fontak a nyakukba ezer vádat.
Elnevezték felségérő pártülőknek,
Hogy a magyar szabadságért harcra keltek.

Aradi vár, aradi vér, halál - völgye
Lett a hős magyaroknak temetője!
Virágozzék sírotokon vétek virága,
Elfelejthetetlen legyen azok halála."

Székelyhimnusz!

A Székely himnusz 1921-ben született, szövegét Csanády György, zenéjét Mihalik Kálmán szerezte. A szerzők szándéka nem az volt, hogy valódi himnuszt alkossanak a székely népnek, és művük később sem vált hivatalos himnusszá. Az évtizedeken keresztül tiltott hazafias dal azonban hatalmas népszerűségre tett szert Erdélyben és Magyarországon, és a tömegrendezvényeken gyakran éneklik együtt a magyar Himnusszal és a Szózattal.
Csanády György életre hívója és 25 évig vezetője volt az 1920-ban – az ország szétszakadásának nyomasztó élménye közepette – létrehozott Székely Egyetemista és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (SZEFHE) nevű önsegélyező és kulturális szervezetnek.
A Székely himnusz versét saját beszámolója szerint 1921-ben írta, a SZEFHE májusi nagy áldozat névre keresztelt évenkénti ünnepélyes találkozója alkalmából. A vers címe nem tartalmazta a himnusz szót, a májusi nagy áldozatban egyszerűen csak kantátának nevezték. Zenéjét lánykarra komponálta Mihalik Kálmán és először 1922. május 22-én adták elő az Aquincumban rendezett találkozón, a zeneszerző jelenlétében.
Az ének Erdélyben az Észak-Erdély magyar visszafoglalása és újbóli elvesztése közt eltelt néhány év kivételével egészen a kommunista rendszer bukásáig tiltott dal volt, büntették is az éneklését, de szűk körben, titokban mégis énekelték, az elnyomás elleni tiltakozásként.
Magyarországon 1941 és 1944 között az iskolákban kötelezővé tették a tanulását, de Kriza Ildikó tanulmánya szerint a nehéz dallam miatt ekkor még nem vált általánosan népszerűvé, ahogy a visszafoglalt Észak-Erdélyben sem. A cserkésztalálkozókon azonban már a két világháború közti korszakban is rendszeresen énekelték, és elterjedését az erdélyi származású értelmiségiek, illetve a hozzájuk közel álló szervezetek is segítették. Másrészt az ellenállásra fogékony körökben még vonzóbbá tette a dalt. Az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolt magyarok közt általánosan ismert volt, kultuszát ők is ápolták.
Az ének népszerűségét az is mutatja, hogy a huszadik század második felében allegorizálódott, több szövegváltozata alakult ki, bár ezek közt nem voltak nagyon jelentősek az eltérések.
A nyolcadik sor "Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!" változata – ami ma a leggyakrabban énekelt változat – Kriza Ildikó szerint az amerikai magyarok közt terjedt el az 1970-es években. (Csanády György eredeti szövege: "Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, Istenem!") Ám Kriza fölvetése abban a tekintetben nem állja meg a helyét, hogy ez az 1970-es években, a nyugati magyar emigrációban keletkezett változat, hisz több korabeli kotta, ill. hangfelvétel bizonyítja, hogy már a a keletkezését követően ezzel a szöveggel élt a nyolcadik sor.

Csanády György Székelyudvarhelyen született 1895. február 23-án, és az itteni Református Kollégiumban érettségizett 1913-ban. A budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett oklevelet, de nem a szakmájából, hanem az irodalomból élt. Az I. világháborúban katonaként megsebesült. Magyarország-ra költözött, és 1920-21-be ötödmagával megalakítja a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületét. Budapesten, 1952. május 3-á halt meg. A Farkasréti Temetőben temették el, de később - végakarata szerint - hamvait Székelyudvarhelyen, a Református Belvárosi Temetőben, a családi sírban helyezték el.



Mihalik Kálmán Ómoravica bányán született 1896. február 21-én. Kolozsváron a piarista gimnáziumban, majd az unitárius főgimnáziumban tanult, itt érettségizett 1915-ben. Mivel katolikus volt, vallásórára a kegyesrendisek által vezetett főgimnáziumba járt. A kolozsvári egyetem orvosi karára iratkozott be. A háborúban ő is fronton teljesített szolgálatot. A háború után tanulmányait Szegeden folytatta, majd az itteni egyetemen lett tanársegéd. 1922. szeptember 6-á, 26 éves korában, tífuszban halt meg, Szegeden; sírja a Belvárosi Temetőben van.

Gyász!

Gyász
Emlékük szívünkben örökké élni fog.


Drága Halottainkért, akik már nincsenek velünk,
de szívünkben élnek örökkön örökké!
Valaki mindig elmegy közülünk,
s magával visz egy darabot a szívünkből.
Mozdulataikat, szavaikat ismételjük újra és újra,
mintha csak így próbálnánk éltetni magunkban.
Látjuk, ahogy odafentről fénylő csillagként
ragyognak ránk. Ajkukon eddig sohasem hallott
dallamok születnek. Dallamok, amelyek
csak nekünk szólnak.
Nekünk, az itt maradottaknak.
Így értjük meg, hogy nincs értelmetlen élet,
mert egy valami értelmetlen csak: és az a halál!
Tovább őrizve szívünk mélyén, minden
lélegzetvételünkben, gyertyalángba lobbant emléküket.
Valaki elment közülünk.
Örökül hagyva ránk emlékképeket.
Itt hagyva egy ki nem hunyó gyertyafényt.
Mert szívünkben és életünkben
ŐK a Nap, a Hold és a csillagok, a bolygók,
melyek körülöttünk forognak végtelen időkig.
(ismeretlen szerző)

Medvék a Harghitán!

Kányádi Sándor:

A jámbor medve

Februárban föl szokott
ébredni a medve,
s elindul a barlangból,
lassan lépegetve.

Úgy lépeget, mint aki
nincs mezítláb szokva,
s karjaival kalimpál,
folyton kapaszkodva.

Nem is csoda, szegénynek
érzékeny a talpa,
kivékonyult, télen át
álmában is nyalta.

Álmos is meg gyönge is
ilyenkor a medve.
Lézeng, cselleng egy kicsit,
ha volna mit, enne.

De csak azért jön elő,
lássa, mi a dolga.
Ha süt a nap, visszamegy,
mert a nap csalóka,

hátra még az igazi
zimankós hadd-el-hadd,
hátra még a tél java:
kíméljük a talpat.

Ha pedig az idő zord,
künn marad a medve.
Itt a tavasz, amire
visszaszenderedne.

Legénykedik csak a tél,
mutatja hatalmát,
holott nyílni készülnek
a rügyek s a barkák.

Künn marad a medve, és
talpát nem kímélve,
elcammog a még jeges
kis patak vizére.

No-de amíg odaér,
nagy ügyetlenkedve,
hadd mondom el, mint került
kötélre a medve.

Egyszer épp egy ilyen zord
februári reggel,
erdőlni indult el egy
falubeli ember.

Hát amint megy, mendegél
felfelé a hegyre,
szembe véle jődögél
jámboran a medve.

Megtorpan az emberünk,
ám a medve báván
s ártatlanul néz reá,
mint egy szelíd bárány.

Áll, tûnődik emberünk,
majd egyet gondolva,
válláról a fának szánt
kötelet leoldja.

"Nem volt nekem soha még
életemben medvém,
mi lenne, ha ezt most én
szépen hazavinném."

Veti hát a kötelet
a medve nyakába,
s vezeti, mintha tinót
vinne a vásárra.

Így ballagnak csendesen
egészen hazáig,
már emberünk zsindelyes
kapuja is látszik.

Ki csak látja, nem akar
hinni a szemének,
szó ki nem jön torkukon,
szájukkal is néznek.

Vakkantásuk lenyelik
a kutyák, s a ludak
ámulatukban mind egy-egy
hosszú nyakká nyúlnak.

De minderre jóformán
rá sem hederítve
lépked a mi emberünk
s mellette a medve.

Elérik a kaput is,
be is mennek rajta.
- Nézd, mit hoztam, feleség! -
kiált be a gazda.

Jön az asszony s vele a
gyermekek is nyomban,
de a kapu előtt már
fél falu is ott van.

Ám a medve meg nem áll,
egyenesen hátra,
mintha menni akarna
a disznópajtába.

Megy vele a gazda is,
húzza most a medve.
- Még valami kárt csinál,
jaj, el ne eressze.

Nem csinált az semmi kárt,
még csak meg sem mordult,
egyenesen a disznók
vályújának fordult.

A vályúba éppen még
párolgott a moslék,
beledugta orrát, és
ki sem vette onnét.

De nem amíg fenékig
be nem kebelezte.
Akkor aztán fölállott
két lábra a medve.

Bődült egyet, nyilván a
reggelit köszönte.
Kifordult a kötélből
s ledobta a földre.

Azzal át is lépett a
deszkakerítésen,
és megindult, merről jött,
vissza az ösvényen.

Már messzire járt, mikor
fölocsúdtak végre
a gazda és ámuló
egész háza népe.

Elkezdtek a kutyák is
ugatni, s a ludak
mind egy-egy nagy éktelen
gágogássá nyúltak.

Állt a gazda, s tán ma is
ott állna, ha élne,
kezében ott lógna az
üres kötél vége.